A harckészültség teljes, megyünk szórólapozni. Lábamon kényelmes cipő, testemen szélhatlan kabát, szívemben óvatos félelem. Érzem, most a rossz oldalon állok, egy ország utálhat akár: reklámprospektust fogok terjeszteni!
Cél a lakóházak postaládája, feladatunk a nálunk lévő színes lapok beletuszkolása, ami Józsi, a profi reklámanyag kézbesítő szerint, nem is olyan egyszerű dolog.
- Majd meglátod! Ahány ház, annyi küzdelem - fordul felém, és szemébe elszántság költözik. Megemlítem neki, hogy tudomásom szerint Magyarországon körülbelül négymillió postaláda található, de erre csak legyint. - Ránk csak ezerhatszáz jut, fordulunk hármat, de ez se lesz azért egy fáklyásmenet– magyarázza, miközben az az első tetthelyre érkezünk.
Négyemeletes tömbház, alul kaputelefon, mellette vas tartórekesz, rajta felirat: "Reklám! Idedobd!" Nem tesszük. Csöngetünk.
Tehetném ide is - mutat a rekeszre - de amit most hozunk, az valami kiemelt anyag. Az a biztos, ami a privát lemezszekrénybe kerül.
Közben reccsen a kaputelefon, Józsi közelebb hajol, és egy „csókolom Mari néni, én vagyok” után már a lépcsőházban vagyunk. Végzünk három perc alatt, a szórólapos keze járt, mint a cséphadaró, már az utolsó levélszekrénynél tartunk, kitömtük őket rendesen.
- Na ezért nem szeretnek bennünket - mutat a bedugított tárolókra, amik szép sorban, egyszerre öltik papírnyelveiket az érkező lakók felé. Egy gyermekkocsis kismama előtt Józsi szélesre nyitja a bejáratot, a fiatalasszony köszöni szépen, mosolyog.
- Nem bennünket szidnak – magyarázza Józsi az intermezzót – hanem, aki kitalálta ezt a szórólapozást. - Látod Mari néni is beenged. Sajnál az öreglány, azt mondja a fiára emlékezetem. Néha letotyog a harmadikról, hoz nekem egy pohár málnás szódát, olyankor elbeszélgetünk, de rég nem láttam, szegénynek fájhat a lába megint. Én nem megyek fel hozzá – csóválja a fejét - a többi lakó nem szereti, ha kóválygunk az ajtóik között. A terítésért meg nem nagyon hőbörögnek, tudják, hogy nem mi gazdagszunk meg a papírhalmazon.
Felvilágosítom Józsit, hogy egy soktízmilliárdos iparágág fontos szereplője ő, ugyanis ennyi pénz forog a papírra nyomtatott ingyenes reklámok piacán. Nem hiszi.
- Szép is lenne – tolja szakadt kerékpárját tovább – nekem jó, ha a napi párezer összejön.
Séta közben felvilágosít, nem mindig ilyen békés a célba juttatás. Őt személy szerint, csak egy bundás, jól ápolt hölgy atrocitálta, amikor megpróbálta ráuszítani ölebét. Ám hangos méltatlankodással már többször találkozott, sőt hallott olyan kollégáról, akit villával kergettek meg. Igaz állítólag csak étkezési villa volt.
Már a következő tömbháznál vagyunk, szép frissen pucolt épület, nyomjuk a házmester feliratú gombot. A kaputelefon néma marad, viszont a berregő ajtó jelzi, bemehetünk. Józsi keze jár mint a cséphadaró, közben magyaráz.
- A házmester a főnök embere. Gondolom, kap tőle valamit, hogy beenged meg, hogy nem replikáznak velem a lakók. Itt már az elit lakik: orvosok ügyvédek, fontos emberek. Az elődömet elkergették egyszer, merthogy valamelyik lakó a prospektusokkal együtt rendszeresen kidobta a fontos leveleit is. Meg a postás se tudta állítólag hova tenni a hivatalos küldeményeket. Na akkor a főnök kijött, dumált a házmesterrel, azóta nem volt soha semmi baj. Persze- mondja –van, ahol nem lehet lezsírozni az ilyet. Nincs mese, ott a kapun kívülre kell lerakni a reklámlapokat. Mindenki vesz magának, ha akar.
Közlöm Józsival, hogy szerintem, ez lenne a jövő útja, de ő tiltakozik. - A főnökség szerint nem. Verseny van, nem mindegy, hogy hova kerül az anyag a hatékonyság miatt. Így marad nekünk a gerilláskodás. Meg aztán bennünket is ellenőriznek, időnként a főnökség kijön titokban, és szétnéz a terepen. Meg aztán őket is ellenőrzi valaki.
- Jobb lenne az egységes gyűjtő - mélázik egy pillanatra. - Mi megmarad, nem a kukába dobnák ki, hanem elvihetnék tüzelni a rászorulók, vagy a Méh-be, ha van még egyáltalán, legalább nem menne a pocsékba mind. Témánál vagyunk.
Megemlítem Józsinak, micsoda eszméletlen mennyiségű fát vágnak ki minden évben, hogy fedezze a szórólapok anyag igényét, magyarázom, hány többtízezer tonna fa, és hány száz hektár erdő végzi a postaládákban fölöslegesen, de Józsi csak vigyorog. -Én is nagy környezetvédő vagyok – mutat a kerékpárjára. - Csak akkor bocsátok ki károsanyagot, ha rágyújtok, vagy rágyújtanék – néz rám cinkosan – mert a főnökség nagy környezet meg egészség barát. Nem fizet olyan jól, hogy telne cigire is.
Értek a szóból, megkínálom a sajátomból. Miközben szívja azért dolgozunk, lassan végzünk a tömbházakkal.
Idáig nem történt semmi különös, nem keveredtünk konfliktusba senkivel. Igaz Józsi a munka előtt kiképzésben részesített, tanultam tőle némi direkt marketing pszichológiát. Úgymint: nem nézni senkire, nem vitatkozni senkivel, gyorsan dolgozni, és mihamarabb elhagyni a tetthelyet. Végzünk is nem sokra rá, már a családi házas környék kapuit vesszük ostrom alá.
Sietünk. Józsi szorgalmasan nyomkodja a postaládákba a szóróanyagot, ahol nincs nyílás a kapukon, ott hengerbe görgeti, és a kisajtó melletti résbe szorítja bele a színes áruházi prospektusokat. Kandikálnak az áruk színes fényképei, még az akció felirat is messziről kivehető.
- És szokott élni az információs előny nyújtotta hatalommal? – kérdezem végül Józsit, aztán értetlen képét látva hozzáteszem - elvégre maga értesül az elsők között a fantasztikus lehetőségekről! Józsi csak néz rám, aztán lassan leesik neki, mire is vagyok kíváncsi egyáltalán.
- Egyszer vettem egy akciós kerékpárt. Jól nézett ki az újságban, meg nem is volt egy drága dolog. Két nap múlva ketté tört a váz. Megadta magát az áruház prospektusai alatt. Varga Zoltán Ernő
2009. október 27. - Zöld kempingkerékpár, két oldalán egy-egy műbőrszatyor, benne húsz kiló szórólap. Mögötte cingár gazdája, fejében a célközönség térképe, teste a biciklinek feszül. Mozgásba lendül a propagandagépezet.