BAJ/VÉRTESTOLNA - Akkor indulunk, amikor az amúgy is fehér ruhába öltözött fák „toalettjét" felfrissíti a sűrű pelyhekben hulló hó. A magasra épített alvázú terepjáró imbolyogva, csúszva, helyenként erőlködő kaparássál kapaszkodik felfelé a megfagyott sárnyomokban. A Gorbától Hidegkút felé haladva, a műút mellett gondosan összeválogatott fa-rakások sorakoznak.
- Ezt részben a Vértesi Erőműnek visszük. Mindegyik átmérője maximum 70 centiméter, hossza pedig két méter, mert különben nem férnének a darálóba. Kísérőm mindezt idegenvezetői precizitással mondja, miközben körbemutat a lehúzott ablakon keresztül, majd kiderül az is, hogy a rönkök végén látható narancssárga pöttyök a minőséget jelzik.
A felkelő nap sugarai sem bújócskáznak a kopasz ágak között, mindenhol csak hó, hó és hó. A még álló fák magasában, törzsein és alattuk egyaránt. Aztán, amikor beléjük mar a fűrész - fejszét már csak az ékeléshez használnak - megremeg 40-120 éves testük, s mielőtt recsegve
kidőlnének, minden lehull róluk. Az utolsó kiszáradt levelek éppúgy, mint töredező kérgük. Haláluk cseppet sem méltóságos. A favágók minderre egyetlen pillanatig sem gondolnak, ők teszik a dolgukat. Szakszerűen, az előírások betartásával.
- A fanyűvők első csoportjával a baji Szőlőhegyről induló Keresztút végén álló Golgota felett találkozunk. Tomcsik József épp egy nagy átmérőjű csert akaszt LKT-81-es típusú erőgépére, hogy azzal vontassa majd ki a
tolólappal már letisztított útra, miközben Tóth Csaba egy vadcseresznyét vizsgál, s átkiált: - Elfér.
De nem a júniusban az erdő mélyén is pirosló gyümölcshozóval kel birokra, hanem a körülötte álló kisebb gyertyánokat dönti. Először kivágja a hajkot. Vízszintesen vezeti kezdetben láncfűrészét a fa 1/3-áig, majd 30-45 fokos szögben a törzs vastagságától függően, végül „meghúzza" a döntővágást, s egymás után hanyatlanak. A kritikus pillanat előtt - bármekkora is a rutin - mindig körbenéz, kiált; elkerülendő a balesetet. Csaba és József már 19 éve járja együtt az erdőt. Félszavakból is értik egymást. Nevetve mondják, hogy legalább öt éve nem gyújtottak tüzet. A „miért?-re" logikus a válasz:
- Mert a lángnyelveket sokáig álljuk körül, s utána nem megy a munka. Tévhit, hogy jó a tűz. Meg a madárcsicsergés. Ha volna is, akkor sem hallanánk. De nincs. Mert nincs olyan buta madár, amelyik munka közben felénk repül, s nem tőlünk messzire.
Így igaz. Még a butának tartott varjak is okosabbak ennél. Az viszont egy okosítással ér fel, hogy a cseppet sem romantikus, de nagyon is fárasztó erdei munkát jobb -5 és -10 fok között végezni, mint -2-nél, mert olyankor már fél óra alatt tiszta víz lesz az ember háta. Ezért jobban szeretik a fagyot, mint a locs-pocs időt, amikor sárosak az emberek, sárosak a gépek.
A baji vadászház mellett büszkén mutatja Hoffmann Gábor a nemrég telepített bükkcsemetéket, melyek sűrűn sorakoznak egymás után. Kétméteres közeiket nyáron kaszálják, sarlózzák, hogy a kőrisek és juharok ne nyomják el őket. Közelükből kiirtják a nagycsalánt éppúgy, mint a falgyámot a többi haszontalan gyommal együtt.
Az Öregkovács hegy tetejére tartva, az egyre jobban rázó út mentén mind több és több sarang tűnik fel. Az 1,7 méter magasságig kézzel rakott, s egy méter hosszú tűzifák nagysága változó. A több mint tízmázsányi
rönkökből egy sem kerül közéjük, azokat csak az út mellé húzzák ki a vágásterületről, ahova a favágók, pontosabban a fafűrészelők távozása után szinte azonnal bemennek a szarvasok és őzek. Nekik ugyanis „Terülj, asztalkám!" a földön fekvő fák sokasága. Olyan táplálkozási forrás, amit jobban szeretnek az ilyenkor is zsenge rügyek miatt, mint a száraz lucernaszénát.
Pedig ez utóbbiból is kapnak Purgel Jánosnak és Soós Zoltánnak köszönhetően, akiket Kovács János hoz ki az etetőhöz. Míg ketten a vasvillákat forgatják, harmadik társuk talál egy gyermekmaréknyi szarvasszőrcsomót a patások által kitaposott részen, s kéjes mosollyal kérdi: - Melyikőtök szeretne álbajuszt vagy pofaszakállt? - Nevetnek, senki sem sértődik meg. Észre sem veszik, hogy tőlük 150-160 méterre feltűnik egy őz, de nem jön közelebb, aztán eltűnik. Kanyargós szerpentinen küzd a szintkülönbséggel a Toyota, de a rutinos sofőrnek köszönhetően legyűri a legkritikusabb szakaszokat is.
Baj, Vértesszőlős és Vértestolna közigazgatási határának hármas találkozójától nem messze Hornyák Lajos billencses Ifájával félplatónyi silót ereszt a Milk-vágás egyik útjára az agancsosoknak éppúgy, mint az agyarasoknak. Amerről jött, mi arra megyünk. Óvatosan, mert jobb elkerülni a befagyott dagonyát, mint beleszakadni. Kihúzásunkhoz traktor kellene. No meg sok idő, ami nincs.
A környék legtetején Marosi Sándor és munkatársai vonszolják a magukat már megadó hatalmas kőriseket és gyertyánokat, néha egy-egy kocsánytalan tölgyet. Tőlük légvonalban néhány száz méterre, de jóval alacsonyabban a Bajnán élő Öllé László és Krisztián fia szorgoskodik. Az ő LKT-81-esük után úgynevezett közelítő kerékpárt kapcsoltak, ami még véletlenül sem hasonlít a kétkerekű bicajokra. Erőteljes monstrum, többtonnányi rönköt tudnak kivinni vele arról a vágásterületről, ahol nem vontathatják a rönköket, mint Tomcsik Józsefék. Több mint másfél évtizedes gyakorlatuk van benne, összeszokottan dolgoznak ők is, akár csak Lénárt Károly és munkatársai Vértestolnán, az úgynevezett Lipótkép fölött. Ők egy csemeteültetvény kerítését is óvva méricskélik, hogy merre döntsék a sudár fákat a Tótgyalogút közelében, míg a fiatal erdészgyakornok, Szalai Ádám a közeli Bründlben speciális kalapáccsal üti az aktuális számokat a rönkök végébe azok „megköbözése" után. Mert köbözni is kell, ez is hozzátartozik a fakitermeléshez. Ráadásul ezt csak az tudja, aki tanulta. Mint ahogy tudni kell mindent, ami a téli erdőhöz tartozik. Ám nem elég tudni, érezni is kell. És nemcsak a munkát, hanem az erdő sóhaját szintén. Az erdőét, ami ilyenkor egy kicsit meghal, hogy unokáink unokáinak az érdekében is újjászülethessen. Palásti Péter
Eredeti parketta az Eszterházy vadászházban
Az Árpád-kori körtemplom néhány éve kiásott maradványaitól kőhajításnyira található a baji vadászház. Kirándulók kedvenc célpontja. Udvarán most nem látnia szalonnasütő-helyet, azt is vastagon fedi be a hó. Az Eszterházy család által 1884-ben létesíttetett épület ma már teljesen dísztelen. Legalábbis kívülről. Odabenn még most is megvan az eredeti tölgyfaparketta, s az a téglából kirakott boltív, ami néhány esetben megakadályozta már a tetőt megbontó betörők továbbhaladását. Ha sikerült volna tervük végrehajtása a rosszfiúknak, nagyot csalódnak, mert nincs odabent semmi sem néhány asztalon és széken kívül. Mindennek ellenőrzését a befagyott lakatok akadályozzák meg, ezért tavasszal újakat kell majd tenni a helyükre.