2010. április 1. - Ifjabb Fekete István édesapjáról, 1956-ról,
magyarságáról és a vadászatról Ifjabb Fekete István 1932-ben született Ajkán. A gödöllői premontrei francia gimnáziumban tanult, majd az 1956-os forradalomban való szerepe miatt az év decemberében elhagyta az országot. Kanadába emigrált, majd 1963-tól az Egyesült Államokban, Chicagóban él 1985 óta állandó heti rovata van az egyik legismertebb magyar nyelvű újságban, a Kanadai Magyarságban. Számos elbeszélését európai, kanadai és amerikai magyar lapok is közölték.
– Édesapja jó néhány novellájában megemlíti önt. Milyen volt a kapcsolatuk?
- Nagyon mély szeretet volt köztünk. A legcsodálatosabb embernek tartottam, akit valaha is ismertem. Egyenes, őszinte, bátor és gyengéd volt. Talán mert az ő apja a kegyetlenségig szigorú volt hozzá, és ő pont az ellenkezője akart lenni.
Nagy lókötő voltam, de ennek ellenére soha nem ütött meg, ám ha a
rosszaságom miatt szomorúan nézett rám, az úgy hatott, mintha félig
agyonvert volna. Olyan apa volt, amilyen én szerettem volna lenni, de a nyomába sem érhettem.
– Mit szólt ahhoz, hogy ön is ír?
– Apám 1970-ben halt meg, és én valójában csak 1968 körül kezdtem el tárcákat írni. Egy ide kapcsolódó érdekesség: szüleimnek sokszor átküldtem rövidebb írásaimat, azon az éjszakán is, amikor édesapám meghalt. Anyám, miután este meghallgatták a híreket, felolvasta neki ezeket, és az apámnak folytak a könnyei, úgy nevetett az egyik történetemen. Azt mondta: hála istennek, úgy látszik, a gyerek megtalálta az útját. Három óra múlva halott volt. Ez a mondata örökké bennem van, és ebből gondolom, hogy az ő tehetségének bizonyos töredékét mindenképpen örököltem.
- A vadászat iránt érzett szenvedélyét is örökölte?
- Ilyenkor szégyenkezve lesütöm a szemem. Nem folytattam ezt a tradíciót, pedig tizenkét éves koromig párszor magával vitt, ha vadászni indult. 1945 után azonban az egész életünk megváltozott. Apám puskáit elvették, nem volt fegyvertartási engedélye sem. Én pedig „aszfaltbetyár", pesti srác lettem, aki 3-4 sportágat űzött versenyszerűen. A vadászat mint
olyan, tulajdonképpen mindkettőnk számára megszűnt.
- Édesapja könyvei milyen hatással voltak önre? Nem nyomasztotta az ő tehetsége a munkásságát?
- Akárcsak apám, én is későn kezdtem írni. Részint, mert nem bíztam a tehetségemben, részint pedig mert a magyar irodalomban volt már egy Petőfi Zoltán, egy Arany László, akik még árnyékuk sem lettek az apjuknak. Ebből kiindulva nem akartam szégyent hozni az apám nevére. Ami valószínűleg nem következett be, mert ez idáig elkövettem tizenöt könyvet, és öt még a kiadók kezében van.
- Akkor termékenyen töltötte az idejét.
- Bár 1956-ban elhagytam Magyarországot, utána három diplomát szereztem, és közben heti negyven órát dolgoztam. Tizenöt év alatt körülbelül tíz alkalommal beszéltem magyarul, és a szüleimnek írt leveleken kívül semmi kötődésem nem volt az anyanyelvemhez. Apám könyveinek elolvasására sem volt időm, mert vagy dolgoztam, vagy egyetemre jártam. Viszont a grafománia - amit nyilván tőle örököltem - arra sarkallt, hogy még holtfáradtan is írjak. Az íráskényszer nem hagy nyugodtan, olyannyira, hogy a megjelent könyveim mellett huszonöt éve állandó rovatom van az egyik legolvasottabb külföldön kiadott magyar újságban, a Kanadai Magyarságban.
- Mikor és mit olvasott utoljára Fekete Istvántól?
- Nekem bibliám a Zsellérek. Nincs olyan év, hogy ne vettem volna elő néhányszor. Születésemkor Ajka csak 2800 lakosú község volt. Tehát én falusi gyerek voltam és vagyok. És amit a falusi emberekről, a légkörről írt, az tulajdonképpen az én gyerekkorom. A nosztalgia a vidék iránt az emberben örökké megmarad. Életem kétharmadát külföldön éltem le, de a szívemben, az érzéseimben, álmaimban, emlékeimben én mindig magyar vagyok, és az is maradok. Ezt a hűséget feltehetően apámtól örököltem. Magyar vagyok, és soha másnak nem fogom magamat érezni. Amerikában '56 után találkoztam jó néhány emberrel, akik osztráknak vagy franciának mondták magukat. Szégyelltek a magyarságukat. De ez csak '56 körül volt így, most már teljesen más a helyzet. Sajnos ez a generáció még ma is pocsékul beszél angolul, ennek ellenére a gyerekeikkel is ezen a nyelven beszélnek Ezt valahogy olyan fájdalmasnak, szomorúnak és nevetségesnek éreztem. Ez részemről nem magyarkodás, mert valaki vagy ilyen érzésekkel születik, vagy nem. Ezt nem lehet hazudni vagy hamisítani. Az '56-os szabadságharc idején már jómódúak voltunk, - apámnak akkor már futottak a könyvei, én az Új Ember szerkesztőségében dolgoztam, otthon laktam, tehát anyagilag remekül megvoltam. Ennek ellenére - hogy hangzatos szavakat is használjak - felálltam a barikádra, hogy egy jobb, boldogabb, szabadabb élet legyen Magyarországon. Ezt az életérzést hoztam ki magammal. Hogy ez lelki kényszer-e, vagy születési hiba, nem tudom, de ez vagy megvan valakiben, vagy nincs. BORS RICHÁRD
