2010. május 6. - Nagyságos úr! Nagyságos úr! - üvölti torkaszakadtából
egyik hű szolgám, belerondítva a kora délután zsenge bódulatába. - A medve, az az óriási medve már megint itt van! - kiáltja, és közben erősen hadonászik a közeli erdő felé. Éppen ebéd utáni szendergésemet töltöttem kastélyom teraszán, kedvenc hintaszékemben, amikor a jajveszékelésre riadtam. Gondolataim még az aranylóan csillogó húsleves és a pirosra sült vaddisznópecsenye elmúlt áhítata körül lengedeztek, de ez a nyughatatlan alattvaló már nem engedte kalandozó képzeletemet továbblibbenni a szintén elfogyasztott túrós rétes (mazsola nélkül) és a rubinszínű óvörös csodálatos és káprázatos távlataiba.
János! A puskámat! – adom ki a parancsot, mint egy csatába induló tábornok, és felpattanok.
Nőm - ki eddig kézimunkájával volt elfoglalva - felsikolt, és elejti hímzését, majd kezeit kétségbeesetten szája elé kapja, de már késő. Hangjára felriad a kerti padon békésen szundikáló rokon, aki nem mellesleg hajóskapitány és kellően illuminált. - Mindenki a fedélzetre! - kiáltja, majd visszabukik a kerti alkalmatosságra.
János! A puskámat! - kiáltom, most már másodjára.
Ne üvöltözzön itt, mert megijednek a cicák - dorgál meg rendreutasítóan feleségem, és próbálja összefogdosni az eddig ölében alvó, de a hangomra megtáltosodott csipásokat.
Közben János - hű titkárom és mindenesem - is előkerül kezembe nyomja öreg elefántölőmet, a nála lévő 12-est megtölti, majd úgy, ahogy vagyunk - én csak úgy ingujjban és diszkréten kigombolt (csak a legfelsőt) nadrágban - az ádáz medve után vetjük magunkat.
Rövid loholás után - amelyet nagyban megnehezített az ebédre elfogyasztott csekélyke mennyiség -, beérjük a most már békésen cammogó mackót.
Ráüvöltök (elvégre valagba mégsem lőhetem), minek következtében megfordul, majd két lábra áll, hatalmasat bömböl, és két mellső lábával felém hadonászik. De én sem vagyok rest, fegyveremet vattámba szorítom, és már táncol is öreg puskám ezüstlegye a medve mellkasán.
Ekkor valaki rángatni kezdi a vattámat. Megfordulok, hogy leteremtsem Jánost, miért is zavar ilyen vészes, ámde mégiscsak csodálatos pillanatban, mikor látom, hogy hű titkárom és mindenesem, fegyverét elhajítva egy kisebb fa tetején próbál magának menedéket keresni. - Mindig is gyenge jellem volt - nyugtázom a látottakat, és fordulnék vissza az őrjöngő medve felé, hogy egy jól sikerült lövéssel leterítsem.
- Béla! Béla! - hallom messziről, majd egyre közelebbről.
A medve abbahagyja őrjöngését, és fülét, farkát behúzva sürgősen távozik.
Ébredj! Kelj már fel, a mindenségedet! - hallom most már egészen közelről.
Milyen medvéről motyogsz itt? Mondtam, hogy nem zabálj annyi sonkát vacsorára – közli velem egy álmos, ámde nagyon ismerős hang. - És ha már úgy is felkelsz, tedd ki a szemetet az ajtó elé, mert mindjárt jön a
házmester. Én még visszaalszom egy kicsit, mert olyan szépet álmodtam... Jáger
