2005. január 29.
Az elmúlt évtizedekben számos rangos ásatás - Fenékpuszta, Kis-Balaton, avarkori temetők -, s ebből fakadó kiállítás, publikáció és nemzetközi kapcsolatteremtés jelölte ki dr. Müller Róbert munkaterületét. Történész kandidátusként ugyancsak több elemző, összefoglaló mű szerzője.
Közép-európai származású magyarnak vallja magát, az anyanyelve német. Építőmester nagyapja Szászországból vándorolt be 1896-ban Magyarországra, s a kőszegi molnár egyszem lányát vette feleségül. Mivel akkoriban 15 évnyi itt tartózkodás után lehetett magyar állampolgárságot kapni, fiuk - hősünk édesapja - , még német állampolgárként látta meg a napvilágot. Egy osztrák lánnyal kötötte össze az életét, akivel a soproni erdészbálon ismerkedett meg. A 30-as években nem volt ebben semmi meglepő... Négy fiuk született, harmadikként a kis Robi, akiben ma dr. Müller Róbertet, a keszthelyi Balatoni Múzeum nemrégiben nyugdíjba vonult igazgatóját tisztelhetjük.
- Otthon jobbára németül beszéltünk, 91 éves édesanyám ma is akcentussal beszéli a magyart. Családunk férfiágán nagyon erős a műszaki vonzalom, szinte mindenki építész, csak én választottam humán pályát - vázolja az előzményeket a régész.
- Kőszegen cseperedett fel. Miként kerültek a Balaton partjára?
- Apám a honvédelmi minisztérium főépítésellenőre volt, s 1953. áprilisában - közvetlenül a Nagy Imre kormány megalakulása előtt -
behívatták és közölték vele, hogy vagy elköltözik jószántából, vagy nem lesz gondja a fuvarra, ugyanis a megyei pártbizottság ragaszkodik a kitelepítéséhez. A szüleink úgy döntöttek, ha már el
kell hagynunk Kőszeget, akkor a Balaton mellé megyünk, és nem városba, hanem egy faluba, ahol meghúzhatjuk magunkat. Így kerültünk Vonyarcvashegyre. Ott végeztem az általános iskolát, majd
Keszthelyen a gimnáziumot.
Ajándék Afrikából, Széchenyi Zsigmondtól
- Mi fordította a figyelmét a régészet, a múzeumok felé?
- Gimnazistaként naponta utaztam Keszthelyre, s az ugyancsak
Vonyarcon élő, velünk jó barátságot tartó Iványi Béla jogtörténész
professzor gyakorta megkért, hozzam el számára a múzeumból a kutatásaihoz szükséges levéltári dokumentumokat. Odaadta a nagy,
félbehajtható irattáskáját, s én boldogan szállítottam az anyagot.
Így ismerkedtem meg Sági Károllyal, a múzeum akkori igazgatójával, s
egy idő után valahogy az ásatásokon kötöttem ki. A szüleim egyébként összejártak a Györökön élő Széchenyi Zsigmonddal is, akitől
gyerekként egy Afrikából hozott faragott kést kaptam ajándékba.
Később az egyetemen László Gyula professzor hatására köteleztem el
magam végérvényesen a régészet mellett.
- Régészként az egerszegi Göcseji Múzeumban kezdett, bár nem maradt sokáig...
- Akkoriban ezen a pályán csak úgy lehetett elhelyezkedni, ha egy
megye garantálta, hogy foglalkoztatja a jelentkezőt. Zalában sikerült elnyernem az ösztöndíjat, 1967-ben kerültem ide. A munkafeltételek azonban meglehetősen mostohák voltak, ráadásul
albérletben laktunk, holott már útban volt a második gyermekünk is.
Nagyon szerettünk volna lakáshoz jutni, s egy bennfentestől azt a
tanácsot kaptam, mondjam, hogy nagyon csábítanak az akkor még
Veszprém megyéhez tartozó Keszthelyre, akkor bizonyára lakáshoz
jutunk végre. Szót fogadtam, s előadtam, hogy így meg úgy... Az
illetékes elvtárs azonban legnagyobb rémületemre azt válaszolta, hogy ez egy kitűnő ajánlat, ezt nem lehet kihagyni, sok szerencsét... A megye egyetlen régésze voltam. Gondoltam, ha itt „ekkora” szükség van a munkámra, megpróbálom tényleg Keszthelyt.
Felhívtam Sági Károlyt, akitől megtudtam, hogy éppen indul a
fenékpusztai ásatás tízéves projektje, állást ugyan nem ígér, de
szívesen lát szerződésesként...
Mindez 70-ben történt. Kilenc évvel később, amikor Keszthely újból
Zalához került, Müller Róbert a Balatoni Múzeum igazgatója volt. A történet innen már ismerős..
Magyar Hajnalka