2010. június 10. - A Duna-mozgalom gyúanyagát az ökológiai krízis
előérzete adta A Fidesz vízlépcső-ellenessége megnövelte a párt
népszerűségét; Rémisztő kétségek és vidító remények - lehetne ez a Csokonai Vitéz Mihálytól származó fogalompár is a mottónk.
„Ha tudnád te az Istennek amaz ajándokát, és kicsoda légyen az, ki azt mondja néked, adj innom nékem, te kértél volna őtőle, és adott volna néked, élő vizet." Hölgyeim és uraim, ezt nem én mondom - bár most az én szájam által hangzik el -, hanem az Úr Jézus Krisztus mondja a samáriabeli asszonynak. Igaz, e mondatot többnyire metaforikusan szokták érteni, mintha Jézus igazából nem is a vízre gondolna itt, hanem valami másra, (még inkább finomra, légiesre), mit tudom én, mire; ha azonban tekintetbe vesszük, hogy ki az, aki ezt mondja, maga a Logosz, aki által és akire nézve - a Biblia szerint legalábbis - mindenek teremtettek, nehéz volna akkor nem az igazi víznek, a természet vagy teremtés ezen csodájának a felmagasztalását hallani ki belőle, amelyre csak áhítattal volna szabad néznünk.
És még egy mondatot idézek, Hérakleitoszét, aki ugyan nem a Logosz maga volt, de aki egész életében a Logoszról gondolkodott:
„A népnek úgy kell harcolnia a törvényért, mint a városfalért."
A törvény, esetünkben, az ökológiai törvény, a városfal pedig Magyarország határa.
Két nagy tettet hajtott végre ez a nép a XX. század második felében, a legnagyobbakat talán az egész XX. században, sőt az 1848-49-es forradalom és szabadságharc óta: 1956 volt az egyik, a másik a Duna-mozgalom. A magyar értelmiség, tisztelet a csekély számú kivételnek, mindkettő emléke ellen vétkezett, hallgatással is, mulasztással is.
1956, a „se kommunizmust, se kapitalizmust" jelszavával, nemcsak szabadságharc volt, hanem a szó szoros értelmében forradalom is; azt az új társadalmat, amelyre a felkelt nép többsége vágyott, a fenti jelszó jegyében nem csupán megálmodtuk, hanem a forradalmi bizottságok és munkástanácsok rendszerében azonnal létre is hívtuk. Élt bennünk az a felismerés, hogy a mostani társadalmak és rendszerek világában tovább létezni nem lehet. Omnia sponte fluant, absit violentín rebus, „Minden szabadon folyjék, távol legyen a dolgoktól az erőszak" - a korai Duna-mozgalom Johannes Amos Comeniustól származó jelmondata, összekötő fonalként a Duna-mozgalom és a forradalom közt, akkori társadalmi elképzeléseinkre is érvényes. A fenntarthatatlanságnak ezzel a felismerésével magyarázható a végsőkig tartó ellenállás is, és az is, hogy leverését viszont mélységes kiábrándulás és mindmáig tartó erkölcsi válság követte.
Valójában persze a forradalmat, történelmi mértékkel mérve nem is olyan sokára, egy vele szervesen rokon másik mozgalom követte, a Duna-mozgalom, amelynek gyúanyagát most már - az ötvenhatos forradalomhoz vezető társadalmi válsággal szintén egybevethető - ökológiai krízis vagy katasztrófa előérzete adta. A volt (és úgynevezett) szocialista országok közül Magyarország volt az egyetlen, amely a rendszerváltoztatás szükségességét az ökológiai krízisen át élte meg. Ezt a körülményt ma is nemzeti dicsőségünknek kell tekintenünk.
A Duna-ügy nemzeti ügy és ökológiai probléma, egyszerre, egyaránt. A vesztes háborúk után Magyarországot körömvágó ollóval körülnyírták; az elvesztett területekkel többféle értelemben is épp a lényeg veszett el. A Duna elleni támadással, a peremek után, az ország szíverére, centrumára mértek csapást; ha a Dunát is elveszítjük, Magyarországból már csak egy lakótelepi lakás marad. Ez a „merjünk kicsinyek lenni" jelszavának igazi gyalázatos értelme; a Duna, Magyarország közepén, még mindig a nagyságot jelenti.
Az előző rendszert a Duna-mozgalom buktatta meg!
A politikusok és politológusok azonban - és ezt, ha belegondolunk, furcsának kell tartanunk - a Duna-mozgalomról folyamatosan megfeledkeztek (és megfeledkeznek róla mind a mai napig), miközben a régi rendszer hívei (és 1998-ig a vízlépcsőrendszer-párti régiek az előző politikai rendszer örököseivel nagyjából egybeesnek) szakadatlanul a vízlépcsőrendszer restaurációjára törekedtek. Sejteni lehetett, hogy mire megy ki a dolog. Törekvéseik Horn Gyula miniszterelnökségének idején, a Horn-Nemcsók páros puccskísérletében érték el áldatlan csúcspontjukat. Mondhatni vesztükre; a szlovákokkal kötött - és szokás szerint kiszivárgott - titkos paktum kiváltotta felháborodás tömegtüntetésbe torkollt, amely most már a Horn-kormány bukásához járult hozzá - talán egyenest az okozta ezt is. Wermer András, a Fidesz akkori
kampányfőnöke szerint a Fidesz vízlépcsőellenes állásfoglalása 7-12 százalékkal emelte meg népszerűségét.
A vízlépcsőtervek újabb bukása után, a felszínen legalábbis és egy időre, csend lett. Felismerte volna az MSZP-SZDSZ-szövetség, hogy folyamatalakító terveivel önnön sírját ássa? Elő lett készítve azonban ezalatt, nagy titokban, egy felettébb különös szerepcsere, metamorfózis. Ez az, amit úgy fogalmaztunk meg 2009 májusában, egy Magyar Nemzet-beli cikkben, hogy „ha ló nincs, szamár is jó" - mármint a Duna-rombolók szerint: ha nem építette meg a nagymarosi gátat az MSZP, építse meg akkor az ősi ellenség, a Fidesz.
így aztán a rendszerváltoztatást szépen vissza lehet csinálni. (Visszacsinálni, újfent.)
Bárdos Deák Péterrel közösen írott cikkünk egy előzőleg ugyancsak a Magyar Nemzetben megjelent cikkre válaszolt, amely Mosonyi Emilt páratlan zseniként állította be, és megpróbálta a vízlépcsőrendszert szőrmentében rehabilitálni. Ijesztő volt a dolog, más célzásokkal és nyilatkozatokkal együtt.
Az elmúlt esztendő életem legsötétebb évei közé tartozik. Ha át találna állni Duna-ügyben a Fidesz, mint ahogy átállt az SZDSZ korábban, Magyarországon soha többé nem fog elhinni senki senkinek semmit.
Vagyis hát a dolognak önmagán is túlmutató, a LOGOSZ, a Beszéd területére tartozó jelentősége van; olyasmi ez, ami a magyarság lényegére vonatkozik. Semmi kedvünk, hogy ezeréves történelmünk itt hipp-hopp véget érjen.
A Nyugat kedvéért esetleg. A hajózás is ide tartozik, amelyre majd még külön ki kellene térnünk; lehetett hallani, hogy Magyarországra e tárgyban az Európai Unió részéről „nagy nyomás" nehezedik. Ó, ezek a „nagy nyomások"! Túlontúl ismerős a dolog. „Így sem jó, úgy sem jó, éljen a Szovjetunió" - eszembe jut a mondóka, gyermekkoromból, amely most szomorúan igazolódni látszik. S mindig akadnak hazai kiszolgálói is.
Az ember végül is unni kezdi a művelt Nyugatot. Ez volna hát az annyit emlegetett „német hála"? Mintha nem Németország sodort volna bele minket két világháborúba, hogy mindmáig felhúzott szemöldökkel csodálkozzanak aztán az utolsó csatlóson! Ne legyünk hát legalább most utolsó csatlósa a materialista globálcivilizációnak, mielőtt a Nagy ökológiai Katasztrófa lesújtana ránk. Érdemes volna legalább félszemmel odasandítani a Mexikói-öbölre.
Elkezdtünk hát futkosni fideszes fűtől fideszes fáig, s lám mindenütt, a legfőbb instanciáig afelől biztosítottak, hogy a Duna ügyében elsősorban az ökológiai szempontokra kell tekintettel lenni, nagymarosi gátról pedig szó sem lehet. (A hajózhatóság kérdésére, mondom, még vissza kellene térnünk.)
De akkor kicsodák azok, akik Magyarországot egy újabb halálmenetbe akarják belekényszeríteni? Az élőhelyek és ivóvízbázisok ezerszer fontosabbak a kétes gazdasági hasznú Titanicoknál.
Az pedig végképp nem tudható, hogy nekünk, magyaroknak mennyiben volna javunkra a dunai teherforgalom erőszakolt és nagymértékű növelése, a folyómeder brutális és visszafordíthatatlan károkat okozó átalakításával együtt, örömmel halljuk, hogy a kormány a magyar termőföldeket nem kívánja uniós jelentkezőknek kiárusítani; nos hát, a Duna ugyanúgy az országhoz tartozik, mint a földek.
Magyarországnak nem volt gyarmatbirodalma, mindig csak a saját hazánkat szerettük volna megóvni. Az udvariaskodásnak is van határa, és bizonyosra vehető, hogy viszonozni a Nyugat sohasem fogja, már csak azért sem, mert teljesen egyoldalú érzéketlenséggel vesz szemügyre minket.
A Duna elterelése után Vargha Jánossal Bécsben jártunk, sajtótájékoztatót tartani; Vargha beszélt, én a tolmácsa voltam. A tájékoztató után egy holland újságíró ezzel a mondattal lépett hozzám:
Ti, magyarok nagyon nacionalisták vagytok.
Ugyan miért? - kérdeztem vissza.
Mert ennyire ágáltok a Duna elterelése ellen.
Ó - mondtam én, most már igazán elszomorodva -, és ha Németország egy szép napon mégiscsak megszállná a Nyugati-Fríz-szigeteket, ti mit
szólnátok ahhoz?
Hogy jön ez ide? - kérdezte a holland.
Láttam a tekintetén, hogy még csak nem is érti az analógiát. Nem tehetett róla; mélyen az elméjébe volt vésve, hogy a magyarokkal mindent meg lehet csinálni. Karátson Gábor - A szerző képzőművész
