2010. június 10. - Szinte az egész ország az árvíz ellen küzd. Jön a
víz, és ez az embereknek rossz, a természetnek jó. De ami a természetnek jó, az az embernek is jó. Az árvíz megítélése tehát ambivalens. Ha szociális érzékenységemet engedem érvényre jutni magamban, akkor részvét ébred bennem, látva-hallva azokat, akiknek mindenét elvitte az ár. Nincs ennél nagyobb tragédia: a (már amúgy is) megalázottak és megszomorítottak minden vagyona, élettere szűnik meg egyik napról a másikra. És mivel emberek vagyunk, azaz olyan lények, akiknek az élete a másokkal való együttlétben gyökerezik - és akiknek magánya is csak ennek az eredendő együttlétnek a terében értelmezhető -, az első szó mindig a részvété.
A helyzet azonban nem ilyen egyszerű. Hogy mi van a részvéten túl, azt talán megvilágíthatja az Antigoné híres, évtizedeken át helytelenül fordított kardala. Emlékszem, iskolai tantermünk falán is ott díszelgett a Szophoklész-idézet: „Sok van, mi csodálatos, de az embernél nincs csodálatosabb". A szöveg eredetileg így hangzik: „Sok van, mi borzalmas, de az embernél nincs borzalmasabb". (Ez a szöveg ugye nemigen lehetne iskolai szlogen.) De ez sem egészen pontos magyarítás. A kardalban szereplő deinon ugyanis olyasvalamire utal, amit rettegve csodálunk. Például ahogy a pusztító viharban reszketve gyönyörködünk az elemek hatalmában.
Hogy ennek valami köze lehet az árvízhez, az akkor jutott eszembe, amikor lementem a nagymarosi Duna-partra, megnézni a megáradt folyót. Nem voltam egyedül. Sokan álltak a parton, és ugyanazt tették, amit én: némán nézték a vizet. Meghatottan. Hogy azt ne mondjam: áhítattal. Ebben a nézésben volt valami imaszerű: „Tudjuk, hogy hatalmas vagy, természet, de most már ne jöjjön tovább a víz." A huszonegyedik században vagyunk. Megaláztuk és megszomorítottuk a természetet, kizsaroltuk a földet, tönkretettük a levegőt, megbolondítottuk az éghajlatot, beszennyeztük a tengereket és a világűrt. Kiirtottunk rengeteg fajt; az őserdőknek is már csak éveik vannak hátra. A Föld az embernek köszönhetően a végét járja. De néha a természet föltámad halottaiból, és megmutatja erejét. Ázsiában a kiirtott erdők helyén végigsöpör a szél, és jön a cunami. A Kárpát-medencében a kiirtott erdők helyén semmi nem tartja meg a vizet, és jön az árvíz. Az emberek pedig elmennek a vízhez, és nézik.
Végül úgyis a természet marad. Eltűnünk majd innen, és néhány ezer év alatt a Föld majd magára talál. Addig is jó volna kiengesztelni a megalázott, de haragjában még mindig kérlelhetetlen istent: a Természetet. Nem vagyok idealista. Tudom, hogy lehetetlen. Az ember agya nem elég fejlett hozzá. Csak akkor fogja föl, hogy másképp kellene gondolkozni, amikor már késő lesz. Úgy tűnik, már most is késő. Nézzük a vizet. Végh Attila költő
