2005. február 7.
Országos közvélemény-kutatást készített 2004. októberében a Tárki a vadászat megítéléséről. A sok érdekes eredmény közül talán a legfigyelemreméltóbb, hogy a magyar felnőtt lakosság 43%-a szerint a vadászat, vadgazdálkodás lényege „a vadállomány és az élővilág egyensúlyának tervszerű fenntartása", 22% szerint „szórakozás, kikapcsolódás", 12% szerint „természetvédelmi feladatok ellátása") 10% szerint pedig egyszerűen „sport". Ezzel szemben viszont az emberek 6%-a gondolja úgy, hogy „állatok értelmetlen lelövése", és mindössze 3%-uk mondta, hogy a „kegyetlenség, az agresszió kiélésének eszköze".
Sajnálattal regisztráltam, hogy Seres Zoltán, az Orpheus Állatvédő Egyesület képviselője ehhez a 3%-hoz sorolható. Legalábbis ez derült ki a lap január 31-én közölt olvasói leveléből.
A vadászat természetesen veszélyes tevékenység, amelynek során mindig fordulnak elő balesetek. A veszély minimálisra csökkentése érdekében azonban a vadászok igén szigorú szabályok között végzik tevékenységüket. Vizsgáznak többek között fegyverismeretből, balesetvédelemből, sőt elsősegélynyújtásból is. Seres úr nyilván nem tudja, hogyha, fegyvertartási engedély megadása, meghosszabbítása egészségügyi, sőt pszichológiai alkalmassághoz van kötve. Magyarán: beteg, rosszul látó, halló vagy mozgáskorlátozott ember nem kap engedélyt.
A szabályozásnak és a vadászok felelős, magatartásának eredménye, hogy kirándulókat vagy más külső embereket a legritkább esetben ér vadászbaleset. A legveszélyeztetettebbek mi, magunk, vadászok vagyunk. Már csak azért is, mert - mint helyesen írja - a vadászat fölfokozott idegállapotot jelent.
Elképzelhető persze, hogy akadnak közöttünk „emberkalandor hobbivadászok”, őket azonban a józan többség elítéli, önmérsékletre szorítja, s ha ez nem sikerül, kiközösíti. Méhlyen egyetértek önnel, hogy kutyáikat pórázon sétáltassák a vadászterületen, de másutt is. Különösen érvényes ez olyan kutyákra, amelyek a budai hegyekben megtámadtak egy családot és az apukát megmarták, amelyek Baktón öldösik a juhokat és a baromfikat, vagy amelyek nyúllal, őzzel csillapítják éhségüket. Ezeket a kóbor ebeket a vadászok a vadállomány, a háziállatok és embertársaik védelmében bizony törvény adta jogukkal élve időnként lelövik. Kutyára lőni, még ha vérengző kutya is, nem öröm. A gazdáját meg hiába átkozza az ember. S bizony nagyon hasznos volna, ha önök, állatvédők a hangzatos demagógia helyett inkább együtt dolgoznának velünk egy olyan rendszer kialakításán, ahol az igazi felelős, a tulajdonos, az ember lenne tetten érhető és számon kérhető!
MÁROK TAMÁS
A VADÁSZRÉSZ CÍMÛ CSONGRÁD MEGYEI
VADÁSZÚJSÁG FÕSZERKESZTÕJE