2010. augusztus 5. - Huszárok, kiváltságos- vadászok, rengeteg vízimadár és az angol párpuska „Csakhogy az akkori Velencei-tó - nagyon is különböző tó volt a maitól. Alakja, területe nem változott ugyan, hanem partja környéke, elsősorban pedig dicső múltú vadállománya - annál nagyobbat! Akkoriban bizony, még valóságos vadvíz volt" - írja gróf Széchenyi Zsigmond az Ahogy elkezdődött című visszaemlékezésében a Velencei-tóról, majd később így folytatja: „Megszűnt a szárcsák s a »bujarak« tízezreinek tavaszt jelző érkezése, megfogyatkozott a sok tarkabarka vándor réce, elpártolt a nemeskócsag meg a kanalasgém habfátyolos tündére, még az őszi libajárás is tetemesen megcsappant. S a sok vaddal együtt elfogyott, abbamaradt az a régi, híres-nevezetes Velencei-tavi vadászat, melynek utolsóiba még én is belekóstolhattam, hattyúdalának eléneklésébe magam is részt vehettem."
Lassan egy évszázad telt el azóta, hogy Széchenyi Zsigmond, több generáció rajongott nagyvadásza, először járt itt, a Velencei tónál. A bebetonozott partszakaszoknak és a nyüzsgő strandoknak akkor még híre-hamva sem volt - a tó maga alakította életét. Mára azonban a kép helyenként a felismerhetetlenségig megváltozott. Másutt viszont a védetté nyilvánításnak, valamint a szakmai és civil szervezetek áldozatos munkájának köszönhetően megőrződtek, visszatértek a régi értékek.
Motorcsónakunk mögött fehér fodrok jelennek meg a különös, hol olajzöldnek-barnának, hol obszidiánnak tűnő vízen. A tó nyugati oldalán csónakázunk, olyan helyen; ahová egyszerű halandó csak nagyritkán teheti be a lábát. A széles vízi utat, amelyen mind beljebb nyomulunk az átláthatatlan nádszigetek között, évtizedekkel ezelőtt vájták, hogy a természetvédelmi őrök és az ország minden részéről idelátogató tudósok, kutatók számára könnyebb bejárást biztosítson a fokozottan védett lápvilágba. A természet bizalmatlanul fogad bennünket: mocsári teknősök, halak és vízisiklók térnek ki nagy sietve utunkból, hogy aztán nyomtalanul eltűnjenek a víz mélyén, vagy éppen a sűrű növényzetben. Egy nagykócsag, a magyar természetvédelem címermadara, viszont kíváncsibbnak tűnik; a part közelében még egyik fáról a másikra röppenve követ, aztán a magasba emelkedik, leír pár kört felettünk, majd ránk un, és hazaindul.
- A Velencei-tónál számos madárfaj fészkel - magyarázza vezetőnk, miközben csónakunkat az egyik úszóláp irányába kormányozza. Kiss Péter természetvédelmi őrkerület-vezető hosszasan sorolja az itt költő fajokat, amelyek között olyanok vannak, mint a kanalas-, szürke és vörös gém, a bakcsó és a barna rétihéja.
- Mióta Széchenyi Zsigmond itt járt, egyes madárfajok eltűntek, majd visszatértek, de újak is érkeztek, így például egyre több üstökösrécével is találkozunk errefelé - mondja a szakember.
A madarak mellett a vaddisznó is megtelepedett a lápban. A Velencei-hegységből és a környező erdőkből már korábban is le-lejárt a tóhoz, amikor azonban az útépítések elvágták vonulási útját, néhány példány lent ragadt és elszaporodott a nádasban, ahol egyébként remekül érzi magát.
Kiszállván a csónakunkból mellcsizmában lépdelünk az ingatag talajon. A szigetlápok szilárd felszíne helyenként olyan vékony, hogy nem bírja el az ember súlyát, s aki nem vigyáz, könnyen elmerülhet a kénes, iszapos vízben. Ez a barátságtalan környezet mégis több növényfaj számára az eszményi életteret jelenti. Számos védett tőzegmohafaj, mint például a lápi csalán és a mocsári vagy tőzegpáfrány növekszik az árnyékban. De itt rejtőzködik az ország egyik legritkább növénye, a fokozottan védett hagymaburok-orchidea is.
Kisvártatva visszatérünk a motorcsónakba, és teszünk még egy kört a nyílt vízen, mielőtt a déli hőség elől árnyékba menekülnénk. Lassan magunk mögött hagyjuk a nádszigeteket - a hajtók is ezen az úton űzhették a madarakat, és valahol előttünk várakozhatott Széchenyi Zsigmond azzal a néhány kiváltságos társával, akik nyolcvan-kilencven évvel ezelőtt itt vadásztak. A társaságra ma már csak néhány kép és az „Ahogy elkezdődött" lapjai emlékeztetnek. Ám ez is elég ahhoz, hogy időről időre kincskeresők tűnjenek fel itt, megpróbálván előtalálni a víz mélyéről azt a két angol gyártmányú puskát, amit elhagytak az urak. A Velencei-tó azonban ragaszkodik a vadászzsákmányhoz. Nagy Áron
HÁNYATOTT SORS. Nehéz elhinni, hogy az alacsony vízállású, meleg vizű Velencei-tó, amelynek gyógyító hatást is tulajdonítanak, bárkinek is útjában állhat. Források tanúskodnak arról, hogy az 1700-as évek közepére a környékbeli birtokosok megelégelték a medréből időről időre kilépő tavat s ekkor felötlött bennük a gondolat nemcsak lecsapolni kellene a vizét hanem egyúttal be is szántani a termékeny medret. A század végére több terv is készült a helytartótanács megbízásából, ám azok - szerencsére - a fiókban maradtak. 1833-ban és 1838-ban ismét napirendre került a kérdés, de igazán komolyra csak ötven évvel később fordult a helyzet, amikor tólecsapoló társulatot is létrehoztak. A Velencei-tó végül mégis megmenekült s a Császár-csatorna takarításával, valamint egy duzzasztó létesítésével a szeszélyes áradásokat is sikerült megszelídíteni. Érdemes megjegyezni, hogy amikor éppen nem áradt nemegyszer majdnem teljesen kiszáradt a tó. A XIX. századi feljegyzések szerint arra is volt példa, hogy a fehérvári huszárok a porzó mederben gyakorlatoztak.
