2010. augusztus 27. - Érthetetlen, miért maradt ki az Új Széchenyi-terv
vitairatának a zöldgazdaság megteremtésére vonatkozó fejezetéből a
környezetvédelmi ipar, amelynek a fejlesztése egyszerre biztat a
növekedés erősítésével, mintegy százezer munkahely létesítésével,
valamint az ország környezetvédelmi állapotának javításával. „Nem azzal van baj, ami benne van, hanem azzal, ami nincs" - ezekkel a szavakkal kommentálják a környezetvédelmi ipar képviselői a kormány által közzétett Új Széchenyi-terv vitairatának a zöldgazdaság megteremtésére vonatkozó fejezetét. Abban ugyanis mindenki egyetért, hogy a gazdasági növekedés egyik motorját a következő években a zöldágazat megerősítése adhatja, ennek pedig egyik legfontosabb elemét a megújuló energiaforrások hasznosítását és az energiahatékonyság növelését célzó fejlesztések jelenthetik.
Hiba azonban a zöldágazatot csak erre a területre leszűkíteni, hiszen a zöldipar ennél szélesebb kört ölel fel. Csakhogy az Új Széchenyi-terv vitairatának a zöldgazdaság megteremtésére irányuló fejezetéből a környezetvédelmi szektor annak ellenére teljesen kimaradt, hogy az ágazatban mintegy kétezer vállalkozás működik, az általuk értékesített termékek és szolgáltatások forgalma pedig a gazdasági válság kitörésének évében, 2008-ban meghaladta a 400 milliárd forintot. Az iparág gyors magára találását és a fejlődési lehetőségeket jelzi, hogy ez év első öt hónapjában a magyar hulladékexport értéke - a fokozódó piaci kereslet és a növekvő árak következtében - 75 százalékkal bővült, immár a legnagyobb forgalmat képviselve a nyersanyagok külkereskedelmén belül.
A számok egyszerre impozánsak és elgondolkodtatok. A hulladékexportból származó bevételek növekedése önmagában jó. Azonban azzal, hogy Magyarország a begyűjtött, illetve előkezelt hasznosítható hulladékoknak jelenleg mintegy 60 százalékát exportálja, az ezek hasznosítása révén elért értéktöbblet más országok vagyonát növeli. Pedig a piaci, szabályozási környezet alakításával ennek a hulladékmennyiségnek a jelenleginél sokkal nagyobb hányadát lehetne idehaza feldolgozni, s ezáltal idehaza nagyobb hozzáadott értéket képviselő termékeket előállítani. Ez pedig egyszerre járulna hozzá a gazdasági növekedéshez és a munkahely-teremtési célok teljesítéséhez.
Sajnos azonban az európai uniós forrásokból az elmúlt években végrehajtott hulladékgazdálkodási projektek nagyobbrészt a hulladék begyűjtésének és ártalmatlanításának korszerűsítésére - értsd lerakók építésére -összpontosítottak, ez a hazai hasznosítói ipar méretén és kiszolgáltatottságán is meglátszik. Ahhoz, hogy ez megváltozzon, alapvető szemléletváltás szükséges, hogy a keletkező és letárolt hulladékokra végre a stratégiaalkotás szintjén sem mint problémára, hanem mint értéket hordozó „hulladékvagyonra" tekintsenek.
A feladatok részben adottak, hiszen az EU számos hulladékfajta esetén szigorodó hasznosítási kötelezettségeket ír elő a tagállamok számára, de egyébként is szembetűnő a lemaradásunk Európa élvonalához képest, elegendő például a települési szilárd hulladékok vagy az építési-bontási hulladékok hasznosításának alacsony szintjére gondolni. A „hasznosítói társadalom" létrehozása jegyében pedig egyszerre szolgálná a környezetvédelmi ipar fejlődését és az ország környezeti állapotának javulását az úgynevezett zöld közbeszerzési eljárások bevezetése, a környezet használatának fokozottabb megfizettetése (lerakási adó bevezetése, bányajárulékok emelése), az EU-források célzottabb felhasználása, valamint a zöldtermékek és -megoldások elterjedését segítő speciális adó- és díjfizetési szabályok kialakítása.
A kormány az elkövetkező tíz évben összesen egymillióval szeretné növelni a magyarországi munkahelyek számát. Ebből a környezetvédelmi ipar szereplői legalább százezer új munkahely létesítését látják lehetségesnek a szélesebb értelemben vett zöldágazatban. A kérdés, hogy az ország valóban képes lesz-e élni ezzel, s kihasználni a hulladékvagyon hasznosításában rejlő fejlődési potenciált is.
Németh I. Gergely (A szerző a Hulladéksors szakmai folyóirat főszerkesztője)
