2010. október 2. - Kentaurbeszéd - Az evolúció sok mindennel felruházta reményteljes gyermekét, az embert. Remek új tulajdonságokkal: közösségi érzéssel, vezetők iránti tisztelettel és elfogadókészséggel, szociális tanulóképességgel, együttműködési hajlammal, nyelvvel, szabálykövető képességgel, a hit lehetőségével és varázsával, hogy csak a legfontosabbakat emeljem ki e bőségszaruból, ami az embert az állatoktól megkülönbözteti.
Szegény evolúció nem gondolta, hogy teremtménye ilyen sikeres lesz, és pillanatok alatt – no persze csak evolúciós értelemben, ott a pillanatokat millió években számolják –, meghódítja a bolygót új tulajdonságainak segítségével, és hatalmas társadalmi rendszereket, városokat, államokat, globális emberiséget épít majd fel. Persze az evolúció előre soha sem gondol, mindig csak a múlt sikereit összegzi egy-egy konstrukciójában. Most aztán itt állunk az új helyzetben néhány alapvetően fontos képesség nélkül.
Az ember mint egyén, tökéletesen eligazodik a maga dolgaiban, ha családról vagy más kisebb közösségek problémáiról van szó. Magatehetetlen, sőt kifejezetten a saját kárára van, ha összetettebb, magasabb szervezettségű rendszerek tagjaként működik. Egyszerű példája ennek az ember és a többi élőlény, az állatok, növények igencsak zaklatott viszonya. Néhány tízezer évvel ezelőtti őseink teljes joggal érezhették, hogy valamiféle paradicsomkertbe kerültek, ahol minden azért van, hogy őket szolgálja. Tehát nyilazz le, csapj agyon minden szembejövő állatot, ha húsa, bőre vagy szőrméje kedvedre való. Végső soron az állatok is eszik egymást, van belőlük elég. Persze az ember a jó tulajdonságok következtében nagyon játékos is lett, nemcsak azért vadászik mert éhes, hanem pusztán szórakozásból is. Ki tud pontosabban célozni, ki ügyesebb a nagyobb, értékesebb példányok elejtésében, kinek lesz nagyobb a terítéke a vadászat végén? Remek szórakozásnak tűnt ezekben a kérdésekben barátságosan vetélkedni.
A vadak persze gyorsan fogytak, a vadászétvágy még gyorsabban nőtt, a kultúrát kellett segítségül hívni, szabályokat, törvényeket. A mai vadász előbb megnézi a naptárt, mit is lehet ezen a napon lőni, aztán elballag a legközelebbi vadásznaplóhoz, ott megnézi, hogy a fürgébbek mit írtak, hova mennek, mit szándékoznak ma lőni, aztán ha maradt még alkalmas terület, maga is beírja magát a naplóba. Jól szabályozott, ügyes rendszer. Vadászközösségekre épül, és ebben azért a vadász még jól tájékozódik. Bonyolultabb a helyzet az útépítésnél, erdőirtásnál, lakótelep építésre alkalmas terület kijelölésénél. Elveszünk területeket, jó nagy darabokban a természettől, van ott elég, és kiépítjük a magunk kicsit szürke, sok benne a beton, emberi környezetét, az állatok, növények meg húzódjanak valamennyit megint arrább. Valahogy még ez is szabályozható különféle előírásokkal, de mindenki érzi, hogy nem az a fontos hogyan vagyunk képesek más élőlényekkel együtt élni, hanem az, hogy nekünk, éppen jónak tekintett hiedelmeink alapján kényelmes életünk legyen.
Amikor már itt tartunk, csőstül jönnek a legváratlanabb problémák. Fogy a bioszféra, eltűntek a nagyobb testű ragadozók, korcsosulnak a még szabadon élő növényevők, különös járványok jelentkeznek, néha évekre eltűnnek a mezei nyulak, ritkábban porozódnak be a hasznosnak vélt növények virágai, irdatlan esők és hatalmas árvizek zúdulnak ránk, és leginkább azt gondoljuk, hogy a sors kíméletlen csapásai ezek, de majd segít a beton és segítenek a gépek. A segítség pedig rendszerint ront a helyzeten és a helyzet értékelésében egyre bizonytalanabbak leszünk. Mi történt, és miért?
Részei vagyunk egy elképesztően bonyolult rendszernek, a bioszférának és képtelenek vagyunk rendszerszemlélettel gondolkodni a mindennapi problémáinkban. A tudomány persze tud, néhányan közülünk nagyjából értik a helyzetet, de még ők is vitatkoznak sokszor, és aligha lehet arra számítani, hogy egyszer mindenkinek lesz rendszerszemlélete. Pedig logikailag nagyon egyszerű, a rendszer azt jelenti, hogy van „valami” ami, sokféle kisebb-nagyobb részből, elemekből áll, amelyek folyamatosan befolyásolják egymás helyzetét, létezését és a rendszer elemeinek túlnyomó többsége szükséges ahhoz, hogy az a valami, az „egész” megmaradjon legalábbis abban a formában, ahogyan egy adott időszakban volt. Ilyen bonyolult rendszer például a bioszféra, persze velünk együtt. Sokan gondolhatják, hogy felfogtuk, értjük, de nekünk jó lesz ez a rendszer egy egészen más formában is, mondjuk úgy, hogy már csak háziállatok és termesztett növények meg elkoszosodott tengerek lesznek, de itt a szárazföldön majd szép üvegházakat csinálunk, meg pompás állatkerteket, ahova járhatnak a gyerekek akár hetente.
Ezzel a gondolattal az a baj, hogy bár logikusnak tűnik, nem az, mert nem rendszerszemléletű. Először is nem ismerjünk a saját földi rendszerünk a bioszféra működési mechanizmusait, és nem tudjuk megkülönböztetni a rendszer más formába történő átalakulását a pusztulástól. Az ilyen nagyon bonyolult rendszerek ugyan gyorsan képesek átalakulni, de lassan és biztosan pusztulnak, ha visszafordíthatatlan kár éri őket. Ha lenne rendszerszemléletünk, akkor minden bioszféra építőkőre vigyáznánk, nemcsak országos méretben, hanem a mindennapokban is, nem hánynák a szemetet az erdő aljára például, nem szórnánk be mérgező vegyületekkel a földjeinket évente többször is, nem irtanánk, hanem segítenénk az erdő lakóit.
A rendszerszemléletet az iskolákban is kéne tanítani. Sokat segítene ez más területeken is. Például a politikában, a társadalmi élet megszervezésében. Mert a társadalom is rendszer és nagyon összetett. Termeljük a javakat és igényeink, lehetőségeink szerint fogyasztjuk, cseréljük. Miután szociális, másokról is gondoskodni képes faj vagyunk, a javak egy részét a közösbe adjuk, adó formájában, és a közösből kapunk ezt azt, ha arra szükségünk van, iskolát, orvost, közlekedést. Amikor számolatlanul kérünk, veszünk, és úgy gondoljuk, hogy a mi adományunk amúgy is olyan kicsi lenne, semmi baj nem történik, ha nem adunk, akkor pusztulni kezd a rendszer, mert a példa ragadós, és ha sokan vonják ki magukat a szabályok alól, akkor megbomlik az adok-kapok hatások egyensúlya.
A rendszer pusztulása pedig mindenkinek kára, annak is aki adott, annak is aki nem. Ha mindennapi tevékenységeinkben számot vetnék azzal, hogy a konkrét cselekedeteink, a javak fogyasztása, pazarlása, a hozzájárulás elmulasztása milyen rendszerszintű problémákat vet fel, megváltozhatna a társadalom. Arra nem nagyon kell tanítani az embereket, hogy ha egy teremben sokan vannak és rossz a levegő, kevés az oxigén akkor nyissanak ablakot. Erre mindenki rájön, mert ebben az esetben a saját tevékenysége – az oxigén elfogyasztása – és a kellemetlen végeredmény közötti kapcsolat egyértelmű és szerényebb képességű elmék számára is gyorsan felfogható. A bonyolultabb, soktényezős összefüggések átlátása nem jön magától, erre minket nem készített fel az evolúció. A rendszerszemléletet a kultúra, a nevelés, az iskola, a társadalmi felvilágosítás eszközeivel magunknak kellene pótolni. A bioszférát és a társadalmat csak így lehet fenntartani. Csányi Vilmos
