2010. október 7. - EGYSZERVOLT... Lassan ballagok a folyó partján, és talán ideje lenne megtölteni már a puskámat is, mert itta nádassal tarkított részen még „akármi" is lehet. Megállók, nagyot szippantok az októberi csípős hajnal hideg leheletéből majd óvatosan két patront tolok öreg puskámba, és tovább indulok. A vízen fáradt párák járják bágyadt táncukat, néha megállnak egy-egy pillanatra, ám amikor a szél beléjük karol, ismét belelendülnek bánatos keringőjükbe. Ősz van.
Csendes, magányos, szomorkás ősz. Hátam mögött az álmos nap éppen most lép ki az éjszaka takarója alól, de olyan lassan és komótosan, mint a kisdiák, kire nagydolgozat vár az iskolában.
Ballagok tovább, és miközben próbálom magamat még jobban behúzni kabátom gallérja alá, hirtelen nagy robajjal három kacsa riad meg a vízen. Felkapom a fegyvert, de lövéshez nem jutok, mert tőlem jóval távolabb emelkednek a nádas fölé.
Egy lucernacsíkhoz érve ismét körbenézek, mert itt is „bármi" történhet. Egy olajfűz takarásából kémlelődöm, de nem mozdul semmi... vagyis várjunk csak... egy róka, egy majdnem fekete róka. - Hű, az anyja keservit, mekkora! — csodálkozom, mert ilyen hatalmas rókát még nem láttam, és ha lehet, még jobban összehúzom magam, nehogy észrevegyen. De a ravaszdit - úgy tűnik - nem érdekli most senki és semmi, mert egykedvűen kullog a lucernába, éppen a folyó felé. Ha így halad tovább, pont előttem kell kiérnie a gyalogútra, és akkor...
- Na, te csirketolvaj, fácánok hóhéra, most elhúzom a nótádat. - tüzeskedik bennem a vadászvér, és közben azon morfondírozom, vajon dolgozik-e még az öreg szűcs, mert kétség nem férhet hozzá: a bőrét kikészíttetem.
Pár pillanat, és velem szemben az út menti gazból lassan kidugja vörös ábrázatát a ravaszdi. És ahelyett, hogy továbblépne, gondosan körbenéz, mintha egy forgalmas útkereszteződésen kellene keresztülmennie... És..., és persze hogy észrevesz...
Pár feszült másodpercig nézzük egymást (mozdulni ilyenkor nem lehet), ám őkelme ráeszmél, hogy inkább a bőrére megy ez a nézelődés, mint az enyémre, és azonnal sarkon fordul.
- Hű, a mindenségit, rohan a ravaszdi, szalad a rókabőr!
Kapkodva kiugrok az olajfűz mögül, és gyorsan utána duplázok. Első lövésem mögötte porzik, és a második lövésem is célt téveszt. - A rossebbe! - mérgelődöm, de van még időm újratölteni... Célzás... Durr, durr! Ismét hiba, és a ravaszdi sértetlenül beveti magát a napraforgóba.
Alapos vizsla módjára jó ideig kutattam a napraforgót, hátha mégis eltaláltam, de hiába jártam le a lábam, hiába lettem tele bogánccsal, nem találtam meg. Hogy tudtam elhibázni, a mai napig nem jöttem rá...
Egy hét múlva vidáman hív a vadőr, hogy egy gyönyörű, már-már fekete színű, hatalmas kan rókát lőtt azon a bizonyos lucernatáblán, és tudnék-e ajánlani egy jól dolgozó szűcsöt, mert kikészíttetné a bőrét.
Érzem, ahogy ábrázatomat elönti a vér, elvörösödöm, már-már cifra megfogalmazásokba kezdek, de pár másodpercnyi szünet után, lehiggadva csak egy szót bírok belesziszegni a telefonba: tudok. Jager
