2010. november. 09. - Hol volt, hol nem volt, a rámi erdőben egy hatalmas,
zöld kapu mögött, óriás fák és törpe bokrok árnyékában romantikus tó
rejtőzködött. A mese már 1975-ben elkezdődött.. A tulajdonosok, Rebek Antalné Márki Ilona és párja, Horváth Miklós hosszú évek kitartó munkájával építették meg ezt a varázslatos környezetet. Ki gondolná, - hogy eredetileg szeméttelep volt a tó helyén? A vadregényes táj, a buja növényzet, a békés tavacska mintha F. H. Burnett titkos kertjéből elevenedne meg.
- Több mint 20 év munkája van ebben a tóban. A terület a téeszé is volt, de igazából már a madár sem járt erre - meséli Miklós. - Hogy miért vásároltam meg ezt a lepusztult telket? A párom miatt. Mert, mint minden mesében, ebben a történetben is a szerelem inspirálta a nagy tettet. Ilona - vagy ahogy a barátai szólítják, Icu - imádja a vizet, a forrásokat, a csobogókat.
Mivel a páromnak mindene a víz, megvásároltuk a területet és kezdődhetett a parkosítás. A tó természetes, források táplálják, fél hektárnyit foglal el a két hektárnyi területből. Erdész vagyok, így valamennyire a szakmámat is hasznosíthattam a tervezésben.
Egy ilyen átalakításhoz nagy adag szorgalom, kitartás és kreativitás kell - veszi át a szót Ilona. – Ami Miklósban mind megvan. És hát én vagyok a jobb keze. Minden a mi munkánk gyümölcse, de semmire sem mentünk volna, ha nincs a barátaink segítsége. Egy-egy alkalommal nyolcan, tízen is kint voltunk a tónál és szépítgettük. A növények a saját neveléseim. Üvegházból ültettem ki őket Alföldi lány vagyok, így egy dologgal nem számoltam: a zöldeket semmi nem állíthatja meg a fejlődésben, terjeszkedésben, így most már minden annyira elburjánzott, hogy ritkításra szorul.
- Igen, talán az elöregedés a legnagyobb problémája a kerteknek. Folyamatosan nyírni, metszeni kell őket. De végül is az elvadult növényzetnek is megvan a szépsége - teszi hozzá Miklós.
De meg ám! A tó partján egymást érik a különböző színű virágok, bokrok. Vannak hatalmas fenyőfák, tuják, még bambusznád is hajt a mocsaras részeken. De nemcsak a növényvilág gazdag, a víz is tele van halakkal, tavasszal az unokák a kezükből etetik őket. Apropó, unokák...
- Akkor vagyunk a legboldogabbak, ha együtt lehetünk, ha megoszthatjuk a tó szépségét másokkal is. Jönnek a gyerekek, unokák, barátok. Sütünk, főzünk, jól érezzük magunkat. Van egy domboldalba beépített lakókocsi, amit már teljesen befutott a növényzet. Tartozik hozzá egy főzőfülke, illetve asztalok, ahova ki lehet ülni, nagyokat enni és beszélgetni. Minden évszaknak megvan a varázsa, télen például kijövünk szánkózni. Ilyenkor a forralt bort sem felejtjük otthon.
Miklós és Ilona elmesélték, nemcsak a család, de osztályok, focicsapatok, különböző csoportok is látogatják a tavat. Persze ezek mind baráti meghívások. Kérdésünkre, hogy gondolkodtak-e már azon, hogy bérbe adják, azt válaszolták, az idegenekkel szemben bizalmatlanok:
- Olykor nagyon hálátlanok tudnak lenni. Rendetlenséget hagynak maguk után, szemetelnek – meséli Ilona, majd hozzáteszi. - Mi meg nem szeretnénk hiába dolgozni. A munka a tó körül sosem fogy el. Mindig van valami tennivaló. A füvet is folyamatosan nyírni kell. De szeretjük csinálni. Kijövünk, dolgozunk. Ha elfáradunk, pihenünk egy kicsit, majd folytatjuk. Volt olyan, hogy kijöttek a barátaink, és a munka után gumicsizmában táncoltunk hajnalig. Szerencsések vagyunk, hiszen olyan környezetben élhetünk, amit imádunk. Kiss Anna
