2010. november 26. - Az élőfa-készlet minden ellenkező híreszteléssel szemben folyamatosan növekszik
Előre bocsátom, hogy az erdészek köszönettel nyugtázzák az állampolgárok
aggódását az erdőkért. (Ludwig Emil: A fa pénzt terem. De meddig? –
Magyar Nemzet, 2010. november 15.) Ugyanakkor meg kell nyugtatnom a cikkírót és minden aggódó polgártársamat, hogy hazánkban nincsenek veszélyben az erdők. Sőt!
Gyakorlatilag Trianon óta folyamatosan növekszik hazánkban az erdők területe. A trianoni békeszerződés következtében az ország erdőterülete 1921-ben 1.098 500 hektárra, erdősültsége 11,8 százalékra csökkent. Ma 2 millió hektár erdőnk van, és az erdősültség mintegy 21 százalékos.
Tehát az országcsonkítás óta megkétszereződött az erdőterületünk.
Az erdők védelme nem új keletű ügy. A középkori mezőgazdasági területnyerés érdekében folytatott erdőirtás, majd a bányászat-kohászat faigényének kielégítése komoly „túlhasználatot” okozott az erdeinkben, s bizonyos területeken relatív fahiány keletkezett. A királyi udvar már a XVI. században rendeletben szabályozta az erdőkkel kapcsolatos munkálatokat, többek között a Miksa király által 1565-ben kiadott híres erdőrendtartásában. A ma oly divatos fenntartható fejlődés eszméjét tanácsadói javaslatára Mária Terézia is magáévá tette, és az 1769-ben kiadott erdőrendtartásában – Fáknak és erdőknek neveléséről és megtartásáról való rendelés – részletesen intézkedik az erdők kezeléséről, a kivágott erdők felújításáról.
Az erdők tartamos – mai szóhasználattal fenntartható – kezelése tehát hazánkban több mint két évszázados szakmai múltra tekint vissza. Ez azt jelenti, hogy évente nem termelünk ki annyi fát, mint amennyi évről évre képződik az erdőkben. Manapság az éves növedék mintegy 65-70 százalékának megfelelő fatömeget vágnak csak ki.
Arra, hogy mi történik Brazíliában, az Amazonas vidékén, vajmi kevés befolyással bírunk, de nem csak nekünk, hanem az ENSZ illetékes szervezetének, az Erdőfórumnak sem áll hatalmában az ottani er(d)őviszonyok megváltoztatása. Az olcsó, extenzív mezőgazdasági termelés olyan óriási nyereséggel kecsegtet, amely eddig szinte minden korlátozást felülírt. Az ottani erdészek életveszélyes fenyegetettségben élnek. A brazil kormány komoly erőfeszítéseket tesz a helyzet megváltoztatására, de ismert az ellenérdekelt csoportok maffiaszerű viselkedése.
A cikkben írtakkal szemben Észak-Amerikában és Észak-Európában nem újratelepítési programok zajlanak, hanem törvényben előírt módon folyik az erdők felújítása, ami nem újratelepítés. Erdőtelepítésről akkor beszélünk, ha korábban nem erdő művelési ágú földterületen létesítenek erdőt.
Visszatérve az európai, közelebbről a magyar viszonyokra, a nagyarányú fakitermelés már korábban, a középkorban kezdődött, amikor is külön foglalkozások – soltészség, kenézség – szerveződtek erdőirtásra. Később a nemesfém bányászat és kohászat igényelt egyre több fát.
Erdész elődeink nevében is helyre kell tenni azt a kitételt, miszerint: „Az északi és keleti Kárpátok fenyveseiből dőlt a deszkának való fa a fűrésztelepekre, lombos erdőinkből szerszám, bánya, vasúti talp, épület, bútor és tűzifa lett, gyakorlatilag pótlás nélkül.” Ez egyszerűen nem felel meg a valóságnak, hisz’ az akkori erdőbirtokosok nagyon ügyeltek az erdők szakszerű felújítására, mert tudták, hogy unokáik öröksége foroghat kockán – ezért is alkalmaztak mindenhol erdőmérnököket. Tehát rablógazdálkodás alig-alig volt erdeinkben. A háborúk utáni helyreállítási periódusok természetesen más elbírálás alá esnek.
Az akác alföldi telepítése a kényszer következménye volt, ugyanis a szárazodás következtében megmozduló homok megállítására csak ez a fafaj volt képes. Az pedig, hogy az akác alkotná a hazai erdők többségét, egyszerűen nem felel meg a valóságnak. Az akác aránya mintegy 24 százalék, amely arány valóban a legnagyobb a fafajok között, de csak egynegyede és nem a többsége! A tölgy és a csertölgy együtt 32 százalékot tesz ki.
Az sem felel meg a valóságnak, hogy „a maradék szálerdőink legértékesebb fáit, a cser-, bükk- és gyertyánféléket a fűtő és áramtermelő erőművek fűtésére vágják ki és adják el.” A legkevésbé értékes tűzifa árához képest ugyanis többszörös, esetenként hét-tízszeres árat érhetnek el a fűrészrönk minőségű fáért az erdőgazdálkodók.
El tudja képzelni, hogy ekkora veszteséget felvállal egy magán- vagy állami erdőgazdálkodó? Nyilván nem. A félreértést az okozza, hogy a valamilyen biológiai, műszaki okból – gesztesedés, görbeség – csak tűzifa minőségű „hosszú fát” is az erőművekbe szállítják. Nem darabolják föl, mert ezzel is energiát takarítanak meg. Azt csak halkan teszem hozzá, hogy a cser és a gyertyán a legkevésbé értékes fafajok közé tartozik, mert ipari felhasználása meglehetősen korlátozott.
A következő passzus sem állja meg a helyét: a „Bakony, a Vértes, a Mecsek és a Bükk-hegység többnyire negyven-nyolcvan éves keményfái rönkökként hamvadnak el az erőművek kazánjaiban,” ugyanis e fafajok vágásérettségi kora – ez gyakorlatilag az engedélyezett fakitermelési életkort jelenti – száz év körüli. E téren (is) az erdészeti hatóság könyörtelenül szigorú.
Ami pedig az Economist „A világ tüdeje” címet illeti, az esőerdőket ezzel a kifejezéssel jellemezni, egyszerűen ostobaság: a dolog éppen fordított, míg a tüdő oxigént vesz föl és szén-dioxidot bocsát ki, addig az erdőket éppen azért becsüljük sokra, mert nappal oxigént bocsátanak ki. Ez éppen olyan szamárság, mintha azt mondanánk, hogy az erdőkben-hegyekben ózondús a levegő.
Tehát a magyar erdőket ne féltsük a motorfűrésszel legálisan dolgozóktól, mert a hazai élőfa-készlet minden ellenkező híreszteléssel szemben folyamatosan növekszik, ami más szempontból azt jelenti, hogy erdőállományaink öregszenek. Ez pedig nem jó, mert a műszaki-gazdasági értékük romlik, csökken, továbbá az idős fák kevesebb oxigént termelnek, mint a fiatalabbak. Zétényi Zoltán, erdőmérnök, újságíró
