2011. március. 05. - Azon a delejes májusi délutánon, amikor a napfény
csillogó kristályokra töredezett az öblös pohárba töltött aranybarna
Küküllő konyak békés felületén, még nem tudtam, milyen mélyrehatóan
meghatározza életemet gr. Mikó Ferenc, akiről egykoron a sepsiszéki
Mikóújfalu kapta a nevét. Akkor, ott, törzshelyem a kolozsvári Leányvár - akkoriban már Transilvania vendéglő - ablak alatti asztalánál csak egyvalaki érdekelt: az a csodálatos barna lány, akinek szemében ékkövekként csillogtak a napfénykristályok. - A hazugság egyidős a gondolattal. A kígyó előtti paradicsomi állapot az ösztönök világát jelentette. Az amőbák, a moszatok, a férgek és a kacsacsőrű emlős világát. Mindazt, ami még nem emberi. Ami még nem gyarló. A Teremtés könyve szerint Isten teremtett világot, aztán látta, hogy az jó. Elégedett volt művével. A teremtmény viszont nem tett semmit, honnan tudta volna, hogy egyáltalán tehetne valamit, hiszen nem gondolkodott, ennek a jogát Isten megtartotta volna magának. Az ember tehát nem tudhatta, hogy mi a jó, s azt sem tudta, hogy mi a rossz. Aztán jött a kígyó, s megajándékozta az embert a gondolkodással, amit úgy is mondhatok, hogy meglopta Istent. Ilyen szempontból a kígyó nem más, mint Prométheusz, aki az istenektől ellopta a tüzet, hogy megajándékozza vele az embereket - valami ilyesmiről elmélkedtem, miközben körülölelt a lány és a nemes, tizenkét éves Küküllő konyak illata. Abban a pillanatban nagyon jól éreztem magam. Ez az én világom, gondoltam, közben tudtam, hogy a lány valami mást szeretne hallani. A napfénykristályos barna szemek üzenete egyértelmű volt: szerelmes szavakat, vágyakat korbácsoló közhelyeket akart hallani, bármi banálist, ami azt sugallja neki, hogy senki és semmi nem fontos, csak ő. Elhallgattam. Láttam a csapdát, éreztem, minden pillanat, amit vele töltök, végveszélyt jelent szépen felépített bohém világomra. Mégis belesétáltam. Nem sokkal később a lány asszonyom lett, gyermekem édesanyja - ezt köszönhetem a már említett Mikó Ferencnek.
Az erdélyi üvegművesség egykori fellegvára a sepsibükszádi üveghuta volt. Ennek ősét alapította a mai Bükszád és Mikóújfalu között, a Zsombor-tetőt borító bükkerdők közepén Mikó Ferenc a 18. század közepén. A bükkerdők kivágása után, 1782-ben költöztették át a hutát a mai Bükszád területére, amelynek határát akkoriban több ezer holdas erdő borította. Bunta Magda és Katona Imre az 1983-ban megjelent Az erdélyi üvegművesség a századfordulóig című alapművében Orbán Balázst idézi, aki a Székelyföld leírásában festőien fogalmazza meg, hogy a település lényegében a huta idetelepítésének köszönheti létét: A füstölgő sötét gyár adott létet a falunak, s ekként teremté a lelketlen a lelkest, gyár gyártá a falut, amelynek helyén még évtizedekkel is ezelőtt elhagyott vadon terült el. A faluban, amely akkoriban inkább telepnek számított, 1790-ben még csak 12 gazda lakott, 1860-ban viszont már 1091 lakosa volt a településnek. Éltek itt egymás mellett magyarok, románok, németek, csehek, szlovákok. Ez utóbbiak voltak a szakemberek. Ebben az időben telepedett meg Bükszádon egy német család, amely a Hansi, azaz magyarosan Hánzi nevet viselte. A Hánziak, hasonlón számos, odatelepült üvegkészítőhöz, hűségesek maradtak szakmájukhoz a huta bezárásáig, aztán gazdálkodni kezdtek, s leszármazottjaik többsége ma is ott él, az egykori bükkfaerdő közepén kinövő faluban, ahova őseik költöztek. A múlt század elejére a vallási és nyelvi szempontból egykoron oly vegyes lakosság már székelyebb volt bármely székely közösségnél. Pedig a termelés folyamatos bővülésével párhuzamosan nőtt a lakosság lélekszáma is, miközben a múlt század elejére a bükszádi üveghuta lett Háromszék vármegye legnagyobb gyára, a település lakossága megközelítette a 2000 főt. Ekkoriban látta meg a napvilágot az immár szerteágazó Hánzi családban egy fiú, aki a keresztségben az Árpád nevet kapta, s akire mind a mai napig büszkén emlékezik a család apraja-nagyja. Az hamar kiderült, hogy az éles eszű, akaratát minden körülmények között érvényesíteni képes gyerek nem a hutában éli le az életét. S valóban, jóformán a szakálla sem serkent, amikor útra kelt, mert tanulni akart, megtudni mindent a világról, ami megtanulható, megtapasztalható. Kitartása jogász, történész és teológiai diplomát eredményezett, s oly szerteágazó, mély, humanista műveltséget, amely minden körülmények között tiszteletet parancsolt. Legbüszkébb mégis - két fia után késői gyerekként született - lányára volt. Arra a csodálatos teremtményre, akinek szemében ékkövekként csillogtak a napfénykristályok, s akinek csapdájába oly vidáman sétáltam néhány évtizeddel ezelőtt.
A bükszádi üveghuta már rég csak az emlékekben él, számomra azonban különleges fontossággal bír. Féltve is őrzöm az egyetlen metszett pálinkáspoharat, amely a boldogító üveghutában készült. Elekes András
