2011. március 26. - Kik és miért akarták visszacsempészni a duzzasztók tervét? Dunaszaurusz újraéledni látszott, hogy próbára tegye az ellene küzdőket - ki tudja, hányadszor?
Ki hitte volna 1998-ban, amikor a Duna-mozgalom a Fidesz-szel karöltve verte vissza a dunai rémet, hogy ez az MSZ(M)P-s „project" a Fidesz annyira várt második kormányzása alatt ismét felüti a fejét? Egy hátsó kiskapun, minden jel szerint a kormányzat tudta nélkül, osont vissza életünkbe a gátépítő lobbi, és mire észbe kaptunk, nagy hangon hirdette már megint, hogy be kell gátazni, ki kell betonozni, de legalábbis hajósztrádává kell alakítani a Dunát. Akár a régi szép napokban, Grósz Károly és Horn Gyula idejében.
Most viszont változott a helyzet. A Külügyminisztérium és a miniszterelnök-helyettes után a Fidesz-KDNP február 10-i kihelyezett frakcióülése is kimondta, hogy a magyar Dunán nem fognak épülni gátak, nem kerül sor duzzasztásra és a meder szétkotrására. Az elmúlt egy-másfél év olykor kissé átlátszatlan megnyilatkozásai után a mutató láthatóan újra az ökológiai megoldások felé kezd fordulni. Aminek roppant jelentősége van, mert a nagy környezeti válság idejében már csak az ökologikus szemlélethez való visszatérés segíthetne rajtunk, s európai politikának is csak ez tekinthető.
Mivel azonban az ördög nem alszik, nem árt a közelmúlt és a távolabbi múlt tanulságait levonnunk.
Vízügyes részről legfőbb érvként rendre elhangzik, hogy vízfolyásainkkal kapcsolatban a szakértőkre kéne hagyni a dolgot - civilek ne szóljanak bele az egyébként az ő bőrükre menő vízgazdálkodási döntésekbe.
Ki merik mondani ezt a felsőzsolcai vagy a tíz ember halálát és iszonyatos anyagi kárt okozó kolontári katasztrófa után is. Miközben kiderült már az is, hogy az ajkaihoz hasonló zagytározók vannak Mosonmagyaróváron, jelentős ivóvízbázisra telepítve, Almásfüzitőnél pedig közvetlenül a Duna partján - de a szakértőket ez valahogy nem zavarja.
Mert furcsa emberek mostanság a szakértők. Legjobb szakértőink tervezték a szigetközi ivóvízbázisra épített dunakiliti duzzasztót; legjobb szakértőink működtek közre abban, hogy a Duna vizét a szlovákokhoz tereljék; legjobb szakértőink ügyködnek azon, hogy a Mosoni-Duna torkolatát áthelyezzék, mert szerintük azt a Mindenható rossz helyre tette. Alig egy évtizede ők dolgozták ki annak a tervét, hogy a Rába vizét a Balatonba vezessék; ők csatornázták agyon a Duna-Tisza közét, hogy elvezessék a fölöslegesnek kikiáltott belvizet; és most ők akarnak egy Duna-Tiszacsatorna megépítésével vizet juttatni a csatornákkal kiszárított területekre. Szakértő foglalta írásba, hogy a dunakeszi tőzegláp nem is láp, azaz nem eredendően „exlege" védett terület, ennélfogva bátran beépíthető; szakértő mondta ki, hogy a Sajó árterét fel lehet tölteni az áruházak építése kedvéért; és hogy a kolontáriak biztonságban vannak a felettük tornyosuló irdatlan lúgtározó alatt. És szakértők mondták a kolontári embereknek, hogy a vörösiszap nem minősül veszélyes anyagnak, álljanak nyugodtan bele. Ezek után pedig nem voltak restek tekintetüket ismét a Dunára vetni. Félreértés ne essék, nem a szakértelemmel, hanem némely szakértővel van a baj! Azokkal, akiknek szakértelme olykor csak a „mentsük, ami menthető" pillanatában válik a társadalom számára értékessé, akkor, amikor már tonnaszámra kell ecetsavat és gipszet zúdítani a Tornába, hogy az ajkai timföldgyár lúgos szennyét semlegesítsék, mielőtt az nagyobb folyóinkból is kiirtaná az életnek még az írmagját is.
Hajózni kell, de hogyan?
„A mérnöki hivatás felelősségteljes gyakorlásához az alapos szaktudáson felül széles látókörre, erkölcsi érzékkel párosult jellemerőre és felelősségtudásra van szükség" - mondta Pattantyús-Ábrahám Géza, a Műegyetem Kossuth-díjas, iskolateremtő akadémikus professzora, aki tudta és tanította, hogy a morális érzéktől mentes szaktudás több kárt okoz, mint amennyi hasznot hajt a társadalomnak.
Hajózni kell! Hivatkoznak unos-untalan a kecses hajókkal közlekedő rómaiakra a hajózási társaságok érdekeit képviselők, és ezzel egyetértünk mi is, akik a jövő-menő uszályok látványát megszokva nőttünk fel a Duna partján. Csakhogy a Dunán a Dunára és nem a tengerekre méretezett hajókkal volna csak szabad közlekedni - és ez az, amibe a Pattantyús-Ábrahám professzor tanait nem valló szakértők nem tudnak belenyugodni, ők a vízi szállítás kikerülhetetlenségét hirdetve akarják kierőszakolni, hogy azokat az árukat, amelyeket az év 365 napjából 365 napon biztonságosan és gyorsan lehet vonattal szállítani, ezentúl hajóval jóval lassabban szállítsuk az évnek alig 300 napján keresztül valamely kikötőig, ahonnan aztán vonatra, kamionra rakva továbbítják az árut. Hisz bármennyire sajnálatos, Miskolcra, Debrecenbe, Pécsre - de folytathatnánk a sort külföldi nagyvárosokkal is - nem lehet eljutni hajóval.
Hajón nem romlékony dolgot, nem drága műszaki cikkeket szállítanak, hanem tömegárut. Azaz a hajóra rakott árukat nem a kamionokról fogják leszedni, hanem a vasútról, amely környezetvédelmi és gazdaságossági szempontból vetekszik a hajózással. A hajózási lobbi küzdelmét, hogy a vasúton szállított árut ezentúl hajón szállítsák egy darabig, mielőtt újra vonatra vagy autóra raknák, akár sztoikus érdeklődéssel is szemlélhetnénk, ha nem tudnánk, hogy a hajózás túlfejlesztésének százmilliárdos beruházásával tönkretesszük a Dunát esztétikai értékeivel, ivóvízbázisaival és turisztikai lehetőségeivel egyetemben.
Hajózni kell, hivatkoznak az unióra, legújabban a Duna-régió-stratégiára is, mondván, a magyar Duna érdekeit, hárommillió ember ivóvízbázisát nincs jogunk az uniós hajózási társaságok érdekei fölé helyezni. Barsiné Pataky Etelka már mint a Duna-régió kinevezett kormánybiztosa ültetett le minket diskurálni a vízgazdálkodás területének egyik régi szakértőjével, aki Horn Gyula dunai kormánybiztosának, Nemcsók Jánosnak a helyettese volt a szégyenletes, 1998-as magyar-szlovák vízlépcsőtárgyalásokon. Nemcsókék akkor két gát építését ajánlották fel a szlovákoknak a Dunakanyar felett. A jelenlegi kormánybiztos, Barsiné és Nemcsók volt helyettes tárgyalásvezetője ezen a megbeszélésen többek közt kötelező nemzetközi szerződésekre és hazai hajózási rendeletekre hivatkozva próbálták elnyerni a Duna Charta képviselőinek támogatását hajózási koncepciójuk támogatására, állítva, hogy a hazai Duna-szakaszon a hajózás minden további nélkül megoldható duzzasztás nélkül is, a hagyományos folyószabályozás eszközeivel!
Nem sokkal később viszont Nemcsók és Barsiné vízgazdálkodási szakértője egy napilapban a Duna duzzasztásáról nyilatkozott, néven nevezve Nagymarost, Adonyt és Fajszot mint a duzzasztók lehetséges helyszínét, míg Barsiné nemrégiben egy kérdésre válaszolva kijelentette, hogy „személyesen tőle nincsenek távol a vízlépcsők".
A jövő nemzedékek képviselőjének, Fülöp Sándornak 2010 végén készült tanulmánya azonban megállapította, hogy a hazai szakértők által kötelezőnek kikiáltott nemzetközi hajózási egyezmények az ENSZ AGN-egyezménye kivételével egyáltalán nem kötelezők hazánkra nézve, s hogy a magyar hajózási követelmények sokkal szigorúbbak, mint amit nekünk a nemzetközi szerződések szerint biztosítanunk kellene, így például a 2002-es magyar KöViM-rendelet minimumkövetelménye a hajószélesség és -hosszúság szempontjából mintegy kétszer akkora, mint amennyit az AGN-egyezmény számunkra előír. Magyarán: az elmúlt évtizedben a vízügyi és hajózási lobbi képviselői, legjelesebb szakértői a saját vágyálmaikat adták el kötelezőnek beállított nemzetközi szerződésekként.
Ijesztő morális visszaesés
Vízlépcsőt és demokráciát! - hirdette a pártállam utolsó környezetvédelmi minisztere, próbálva a maga módján menteni mind a Dunaszauruszt, mind a pártállamot. A Dunaszaurusz elleni küzdelem szakmai, tudományos alapját a Magyar Tudományos Akadémia jeles képviselői adták, akik több alkalommal is elutasították a bős-nagymarosi erőműrendszer építését, állásfoglalásukban megállapítva, hogy az erőműrendszer gazdaságtalan, Magyarország számára nem hozna hasznot, a vízbázisok és a környezet veszélyeztetésével viszont jelentős kárt okozna.
Ezek után megütközést keltett, hogy tavaly a Magyar Tudományos Akadémia is beállt a vízlépcső-támogatók közé. A 2010-ben az Akadémia elnöke által bemutatott szakanyag a korábbi akadémiai tanulmányokról szemlátomást nem tud, ehelyett Bős-Nagymaros kudarcának tapasztalatait értékelve tervezgeti a hazai vízenergia-hasznosítás jövőjét. Nemcsak Bős-Nagymarost említi, hanem Adonyt és Fajszot is mint a felépítendő duzzasztók helyét. Érdekes módon a Megújuló energiák hasznosítása című tanulmányban található anyag energetikai szempontból egyáltalán nem a dunai vízenergia termelését emeli ki („Magyarország vízenergia-adottságai nem túl kedvezőek", „Magyarország általában nem gazdag vízenergiában, mert kevés a hegy, kevés a csapadék, és bővizű folyóink meglehetősen lapos területen folynak végig"). Ehelyett többek közt azt hangsúlyozza, hogy a duzzasztók szolgáltathatnák a megújulónak legkevésbé sem nevezhető dunai hőerőmű és a bővítendő paksi atomerőmű vízigényét. Azt pedig már csak találgathatjuk, hogy a megújuló energiákkal foglalkozó fejezetet miért a debreceni Atomki volt igazgatója, egy magfizikus szerkesztette.
Ijesztő, hogy Grósz Károly idejében a Magyar Tudományos Akadémia jobban képviselte az ország valódi érdekeit, akár a hatalom ellenében is, mint napjainkban a vízügyi lobbi ellenében. És ijesztő, hogy az Akadémia elnökének el lehetett adni egy olyan tanulmányt, amelyben a Duna, hárommillió ember ivóvízbázisa pusztán mint kihasználatlan energiaforrás és más erőművek potenciális hűtővíztározója szerepel. Amíg az ivóvizet világszerte mint a jövő „kék aranyát" emlegetik, addig az MTA tanulmányában az a szó, hogy ivóvíz vagy ivóvízbázis, még csak elő sem fordul, a vízerőművek környezetromboló hatását pedig elintézi azzal a félmondattal, hogy „valószínűleg nem jelentenek gondot".
Külpolitikai öngól fenyegetett
A pártállam bukása óta csak Horn Gyula és dunai kormánybiztosa, Nemcsók János próbálkozott duzzasztók építésével. Az ezáltal kiváltott társadalmi tiltakozás jelentősen hozzájárult a Horn-kormány leváltásához: Wermer András szerint az akkori tüntetések 7-12 százalékot hoztak a Fidesznek az 1998-as választásokon. Tisztában van ezzel ma már a baloldal is: Lendvai Ildikó az MSZP elnökeként 2009 végén az MSZP-kormányzás három legfőbb hibája közt említette Bős-Nagymaros 1998 elején történt erőltetését.
Az új Széchenyi-terv 2011 januárjában kiadott dokumentumába a dunai gátak tervét az utolsó pillanatban becsempészők azonban elfelejtették Lendvai Ildikó intelmeit, és a Nemcsók János által megkezdett úton haladtak tovább. „Amikor sikerül elérni a társadalom jelentős többségének támogatását, a Duna többlépcsős duzzasztását célszerű megkezdeni" - lehetett olvasni. Az új Széchenyi-terv szakértői emellett vagy nem ismerték, vagy lényegtelennek tartották a jövő nemzedékek országgyűlési biztosának hajózással kapcsolatos észrevételeit.
Az elfogadott szakmai megállapításokkal szögesen ellentétes kinyilatkoztatásokat is találhattunk az új Széchenyi-terv hajózással foglalkozó - azóta javított - fejezetében. Mert ki ne tudná, hogy a duzzasztás lassítja a vízfolyást, a duzzasztott folyó medrében növekszik az iszaposodás, a nehézfémek, a szennyezők feldúsulnak és belemosódnak a szűrőrétegekbe, veszélyeztetve az ivóvízbázisokat. A szakértő viszont a vízbázisok veszélyeztetése helyett azok védelmét látta a duzzasztásban, a hajóút kiépítésében: a „hajóút folyamatos üzemeltetésének megoldása további járulékos előnyöket jelent társadalmi szinten. [... ] A parti szűrésű vízkivételek, valamint a vízbázisok védelme biztosítva van."
Riasztó tájékozatlanságra vall az is, hogy az új Széchenyi-terv szakértője szerint „a dunai vízi út a 2,5 m merülésű vízi járművek folyamatos és korlátozás nélküli közlekedésére alkalmassá válik". Holott a Duna a maximális műszaki feltételek biztosítása esetén is legfeljebb az év 300 napján hajózható. A Kárpát-medence sajátos, gyakran szélsőséges meteorológiai viszonyai miatt ugyanis számos esetben (ködös napok, tározók befagyása, árvizek) hajózási tilalmat rendelnek el.
Kevesen tudják, hogy a mai kor hajózási követelményeihez képest alacsonyra épített Lánchíd nagy árvízkor a hazai Duna-szakasz egyik legfőbb szűkülete. Bontsuk talán le a Lánchidat a hajózás és a szakértők kedvéért? Azaz a Dunán hatalmas ráfordítással épített, a Duna ivóvízbázisait és tájképi értékeit tönkretevő duzzasztókkal sem lehetne százszázalékosan hajózhatóvá tenni a Dunát: a jelenlegi csaknem hetvenszázalékos hajózhatóságot még kilencven százalékra sem tudnák növelni - ez az, amit a Pattantyús-Ábrahám professzor tanait nem valló szakértők gyakran elhallgatnak.
Az új Széchenyi-tervben előirányzottak külpolitikai szempontból kifejezetten hátrányos helyzetbe hozhatták volna a magyar felet a mai napig lezáratlan bős-nagymarosi jogvitában és a vízmegosztási tárgyalásokon.
A magyar-szlovák tárgyalások alapját ugyanis mindeddig az adta - és a külügyminiszter egyik legutóbbi nyilatkozata szerint továbbra is ez adja -, hogy a Magyar Köztársaság a hágai ítéletből kiindulva a bős-nagymarosi terv szerinti alsó vízlépcső megépítését elvetettnek tekinti, és arról vitát sem nyit. Így az új Széchenyi-tervben lévő - azóta törölt - duzzasztási terv szögesen ellentétes volt az eddigi és a jelenlegi magyar hivatalos állásponttal. Nyomasztó, hogy a háttérben olyan emberek tevékenykedtek - és ki tudja, tevékenykedhetnek még ma is -, akik szűk csoportok lobbiérdekeit fölébe helyezik az ország gazdasági, ökológiai és külpolitikai érdekeinek, és akik miniszterek tudta nélkül próbálták és merték átírni a hágai jogvitában képviselt hivatalos magyar álláspontot - reméljük, nem következmények nélkül.
Ami itt történt, most már remélhetőleg nem torkollik tragédiába, most már talán csak tragikomikus közjáték marad, de így is mindenkit figyelemre int. És azt sem szabad elfelejteni, hogy még mindig a hazai vízügy meghatározó és befolyásos tagjaiként keverhetik a háttérben a lapokat azok a szakértők, akik az MSZP-kormányzás alatt a dunakiliti duzzasztó beüzemelését szorgalmazták a médiában, akik a szigetközi Duna-szakasz több helyen történő megduzzasztását követelték éveken keresztül, és akik sosem mondtak le arról, hogy felépítsék a nagymarosi erőművet - ezzel is folyamatosan gyengítve pozíciónkat a még le nem zárult hágai jogvitában.
Nem tudjuk még, hogy kik akarták a Duna-mozgalom és a Fidesz, a kormányzat közé begurítani a viszály almáját - talán hogy a tét nélküli médiabotrány után most ökológiai belháborút robbantsanak ki. Mint Strasbourgban a médiatörvény miatt kirohanó, „zöld liberális" Dániel Cohn-Bendit, akit mint „zöldet" és mint „liberálist" cseppet sem zavart, hogy az unió - a magyar érdekekkel, a magyar Duna-mozgalom és a zöldek álláspontjával szemben, az ökológiai szempontokat, Magyarország függetlenségét és a rendszerváltozáshoz vezető hatalmas népmozgalmat semmibe véve - duzzasztókat és hajósztrádát szeretne látni az élő Duna helyén. Karátson Gábor – Bárdos Deák Péter
