2011. október 16. - A klímaváltozás nem valami messzi és elvont
folyamat, ami egy idő múlva elnyeli Hollandiát. A jeleit itt is
láthatjuk Magyarországon. A magyar emberek igen sokat tudnak a globális felmelegedésről. Egy közvélemény-kutatás szerint Budapesten a legtájékozottabbak a polgárok. Tudják, hogy ha tovább nő az átlaghőmérséklet a Földön, akkor elolvad a Kilimandzsáró hava, továbbá a sarki jégsapkák; emiatt a tengerek szintje megemelkedik, és a víz elöntheti például a sidney-i operaházat.
Az azonban csak a Homokhátságon lakóknak jutott eszébe a klímaváltozásról, hogy ha egyre szélsőségesebb lesz az időjárás, és a kevesebb csapadék is mind egyszerre hull le, és a belvíz meg az aszály váltja egymást, akkor az alföldi homokvidék elsivatagosodik. És nem az lesz a legnagyobb baj, hogy pótolhatatlan növény- és állatfajok pusztulnak ki, hogy csökken a biodiverzitás, hanem az, hogy ez a vidék nem tartja el többé az ott élő körülbelül egymillió embert.
A Csongrád megyei Öttömösön, amely egyik oldalán Pusztamérgessel, a másikon Ásotthalom község Átokházának nevezett részével határos, már kukoricát is csak úgy lehetne biztonsággal termelni, ha rendszeresen öntöznék. Ehhez elegendő víz azonban a föld mélyén sincs errefelé – a kukorica be sem érik, a forró szél már elkezdi leszaggatni róla a levelét.
A paprikát az ára miatt még megérné öntözni, mondja Gárgyán István, Öttömös jegyzője, de hiába teszik ezt, megégeti a nap. A gyümölcsfák felső ágairól is lehull a levél szeptember derekára. Egyre több a parlagon hagyott föld, amelyen stílszerűen parlagfű nő, meg vaddohány. Ilyen strandolni való, szép „indián nyáron”,mint az idei, „nomád” állattenyésztésre sem jó már ez a vidék: a legigénytelenebb kecske, birka sem talál magának legelőt a kiégett mezőn.
Az Alföld-program szép lassan kimúlt
Az Európai Unió támogatja az erdőtelepítést – de abból 20-30 évig nincs számottevő jövedelem. Ez idő alatt a terjeszkedő homoki erdőkben elszaporodnak a vadak, és ha van eső, akkor is lelegelik az erdő szélén a takarmányt, amit a háziállataiknak termelnének az emberek.
Hogy mit lehetne tenni? Politikai akarat nélkül semmit.
Elsüllyesztett tervekkel tele van pince, padlás. A kilencvenes évek elejének durva aszályaira válaszul a Magyar Tudományos Akadémia, majd az Antall-kormány elfogadta az Alföld-programot, amely a legsürgetőbb teendők közé sorolta a Homokhátság vízpótlását. A Horn-kormány az egészet elhalasztotta, mondván hogy majd beépítik az európai uniós normákat figyelembe vevő területfejlesztési törvénybe. A Horn-kormányt a Fideszé váltotta, a területfejlesztési törvényt nem hajtották végre, az Alföld-program elhalt.
A 2000-es években folytatódott a Homokhátság elsivatagosodása. Az ENSZ élelmezésügyi világszervezete, a FAO előrejelzésében félsivatagi övezetbe sorolta a térséget. Közben gigantikus tervek születtek vagy éledtek újra. Például a Duna–Tiszacsatornáé, amely 2002-es árakon 400 milliárd forintba került volna. Ráadásul önmagában ez sem oldotta volna meg a problémákat – nem beszélve arról, hogy ilyen célra ennyi pénz Magyarországon mindig csak az álmok világában létezett.
Az emberek nem akarnak elköltözni
Sokat álmodtunk az Európai Unió pénzeszsákjáról is. A csatlakozás után az Új Magyarország fejlesztési tervből 85 milliárd forintot irányoztak erre elő központi programként – de aztán a tervekben alig 4 milliárd maradt. A legújabb várakozások a magyar EU-elnökség egyik csúcsprojektjének tartott Duna-stratégiához kapcsolódtak, de az Orbán-kormány a Homokhátság vízrendezését be sem építette a tervbe, amire amúgy sem ad külön pénzt az Európai Unió.
Mások, nagyvárosi szemléletű emberek azt mondják: teljesen fölösleges a Duna–Tisza köze vízrendezésére költeni, mert sem az átlaghőmérséklet emelkedését, sem az éves csapadékszint csökkenését és egyre egyenlőtlenebb időbeli eloszlását nem lehet ezzel megváltoztatni. Szerintük legjobb volna kiköltöztetni valahová a Homokhátságon élőket – azt persze nem mondják, hogy az mennyibe kerülne, és ki viselné a költségeit.
A Homokhátságon élők nagy része azonban nem akar elköltözni sehová, mert másutt sem lát jövőt magának. Az a zöldség- és gyümölcskultúra, amelynek itt hagyományai vannak, eddig valahogyan eltartotta az emberek aktívabb részét – de már csak a felszín alatti vízkészletekkel való egyre durvább rablógazdálkodás árán.
A Szaharát idézi a szél által hajtott futóhomok
Csőkutak tízezrei szívják ki a talajvizet a mind mélyebbre süllyedő vízadó rétegekből. Tőke és biztos jövőkép híján a létező legpazarlóbb, az értékes víz nagy részét azonnal és haszontalanul elpárologtató technikával öntözik a gyorsan száradó homokon küszködő növényeket, legyenek azok piacra szánt zöldségek vagy a tanyai feszület tövébe ültetett virágok.
Ha a hatóságok érvényt akarnának szerezni a ma érvényes vízügyi és környezetvédelmi rendelkezéseknek, akkor a falusi, tanyai lakosság teljes létalapját meg kellene szüntetni – ezért inkább szemet hunynak az engedély nélküli vízhasználat fölött.
Bizonyos területeken – például a Kecskeméthez közeli Fülöpháza határában – már így is a Szaharát idézi a szél által hajtott futóhomok. A vízvisszatartás egyszerűbb, de több összefogást igénylő formáihoz a helyben élőknek nincs sem elég pénzük, sem egymáshoz való bizalmuk. A döntéshozók és a meghatározó nagyvárosi közvélemény számára pedig csak akkor kommunikálható a magyar sivatag helyzete, amikor sokkoló képeket lehet róla készíteni. De amint jön egy esősebb időszak, rögtön azt mondják mindazok, akiket személyesen nem érint ez a természeti és társadalmi tragédia, hogy nincs is itt semmi probléma. Tanács István
