Báró Dózsa mínusz 60 fokban, részeg eszkimókkal üldözte a jegesmedvét (Zalai Hírlap)

2011. november. 13. - Báró Dózsa György villámgyorsan tudott fára mászni. A világszerte híres vadász e képessége - és persze bátorsága - nem egyszer megmentette életét a vadállatok gyilkos bosszújától.
Részben a fentieknek, részben a puskák mesteri használatának is köszönhető, hogy a keszthelyi Helikon kastély vadászati múzeumában bárki megcsodálhatja trófeáit, melyek között nem egy világrekord akad. A jelenleg Kanadában élő Dózsa György néhány napja a Balaton-parti városban járt, ahol - Tóth Csaba igazgató vezetésével - természetesen megtekintette saját gyűjteményét is.
- Angliai kastélyomban tizenöt évig éltem a trófeáim körében, utána ajándékoztam a ritka gyűjteményt a keszthelyi kastélynak. A látványuk természetesen most is rengeteg örök élményt idéz. Szép és borzalmas dolgokat egyaránt - fogalmazott tárlatnézés közben. Elmesélte, a vadászat szeretetét őseitől örökölte, s az ösztön rögtön felerősödött benne, amikor hétesztendősen megkapta első légpuskáját apjától. E fegyvert aztán újabbak és újabbak követték, miközben a vadászkarrierje is beindult. Az 1960-as évek elején, az Amazonas-vidéken, Afrikában, Ázsiában, Erdélyben ejtett el ritka trófeákat, pályafutása a fekete földrészen 1967-ben kezdődött. Nem is akárhogyan.
- Dr. Nagy Endre barátom birtokán történt, hogy egy megvadult elefánt kioltotta a híres Afrika-vadász, von Blumenthal életét - emlékezett. - A báró megállt teázni cserkelés közben, puskáját letámasztotta, s leült. A szemközti sűrűből hirtelen nekirontott egy felbőszült elefánt, s mielőtt megmozdulhatott vol-na, egyszerűen felnyársalta. Egyik agyara a mellén, másik a vállán hatolt át. Az állat ezután feldobta a levegőbe, majd széttaposta. E tragikus esemény után kért meg dr. Nagy Endre, hogy ha tudom, lőjem ki a vad elefántot, mely valósággal üldözte, ölte az embereket a környéken. Sikerült, megtettem. Az első elefánt volt, melyet elejtettem.
Ezután már nem volt megállás, a vadász adrenalinszintje megemelkedett, a kalandok sora folytatódott, a trófeák száma pedig nőttön-nőtt. Elejtett egy 145, illetve 127 fontnyi agyarpárral bíró elefántot. Meg kell jegyezni, hogy e teljesítmény addig csak V. György angol királynak sikerült, 167, valamint 127 fonttal. 1971-ben Kenyában világrekord kafferbivalyt kapott puskavégre, majd nem sokkal később, szintén az afrikai országban bongót ejtett el, mely nemzetközi nagydíjat, aranyérmet kapott. Az afrikai vadászataiból származó trófeái (orrszarvú, oroszlán, leopárd, krokodil, sokféle antilop stb.) az 1971-es budapesti világkiállításon számos elismerést érdemeltek ki. A Pamír-hegységben, 6000 méteres magasságban 1993-ban sikerült elejtenie a vadjuhok királynőjét, minden vadász álmát, a legendás Marco Polót. A világrekordok könyvében a második helyet foglalja el e trófeája. Nem szabad kihagyni a sorból a Góbi-sivatagban elejtett argali szarvcsiga és Gobi ibex trófeát, ahogy a hatalmas barnamedvét sem.
- Sok-sok kalandom volt, a legnehezebb, legfárasztóbb élményem azonban kétségtelenül a jegesmedve-vadászathoz fűződik. Az Amundsen-öbölben, az Északi-Jeges-tengeren, két részeg eszkimóval, összetákolt faszánnal, tizenhárom rosszul nevelt kutyával vágtunk neki az útnak, közben nyári sátorban laktunk. A mínusz 60 fokos hidegben huszonegy napon át üldöztük a jegesmedvét, melyet végül sikerült leterítenem. Emlékezetes a pézsmatulok-vadászat is, azt már csak mínusz 45-fokban követtem, s csupán egyetlen hétig. De említhetem például a Pamír-hegységbeli kalandomat is, ahová helikopterrel utaztam. A gépet - melyből csöpögött az üzemanyag - részeg orosz pilóta vezette, s közben még cigarettázott is. Az ottani táborban - ahol mínusz 35-40 fok volt, fűtés pedig nem - rosszul lefagyasztott hús miatt hasmérgezést kaptam, három napig úgy éreztem, belehalok. Végül egy orosz orvos ópiumos kezeléssel helyrecsavart.
Báró Dózsa Györgynek nem csak az időjárás viszontagságaival kellett megküzdenie, hanem a vadállatokkal is. Azt mondta, egy megsebzett bivalynál, elefántnál, oroszlánnál a világon nincs veszélyesebb.
-A legveszélyesebb a bivaly. Mert minden adottsága megvan, némelyik talán jobban, mint a vadásznak. Lát, szagol, bátor, erős, kitartó. És bosszúálló. Annyira, hogy amikor meglövik, mindent elkövet, hogy a vadász mögé kerüljön, s hátulról megtámadja. Ugyancsak veszélyes a leopárd, mely, ha megsebesítik, felmászik a fára, várja az elejtőjét, s felülről lecsap rá. Az oroszlán más, de rendkívül veszélyes. A leopárddal, a gepárddal együtt mindig nyakra támad. Mit lehetett tenni? Nos, ha az ember szemben állt egy vadállattal, akkor nem volt kérdés: vagy ő, vagy én! Ha a megsebzett vad támadott, jó esetben maradt a menekülés. Nekem nem volt vadászbalesetem, azért, mert gyorsan tudtam fára mászni. Persze ez sem jelentett mindig megoldást, hiszen az elefánt az ormányával simán lehúzta az ágakat, vagy akár a teljes fát. A bivaly és az oroszlán esetében a fa teteje egérutat jelentett. Aztán már csak idő kérdése volt, hogy mikor szabadult az ember... Egy alkalommal életveszélyesen megsebesítettem egy hatalmas oroszlánt, de mivel a töltényem elfogyott, sürgő-sen menekülnöm kellett. Három és fél órát ültem a közeli fán, alattam a rám váró, bosszúra lihegő vaddal, míg kimúlt. Ha előtte lemászok - hiába az oroszlán halálos sebe -, azonnal végem lett volna.
Állítja, ma már egyszerűen nincsenek a régiekhez mérhető nagyságú trófeák. S ez nem a vadászok, hanem az orvvadászok bűne.
- Ma már szinte álomnak számítanak a korábbi kapitális trófeák. Ha valaki elejt egy nyolcvan fontos elefántot, az már hatalmasnak számít. Az én időmben rendkívül szigorú szabályokat kellett betartanunk, főként Afrikában. Nem lehetett lóról, se kutyával vadászni, s bizo-nyos fajok egyedeinek kilövését is tiltották. A jegesmedve- és pézsmatulok-vadászatnál is akadtak előírások, csak szánnal és eszkimók-kal indulhattunk útnak, de az állatokat csak gyalogosan lehetett becserkészni. A vadászathoz szükség volt arrais, hogy az ember ne legyen mérhetetlenül mohó. Én trófeavadász voltam, s ha olyan példányt láttam, ami már volt a gyűjteményemben, eszembe sem jutott, hogy elejtsem.
Dózsa György már nem vadászik.
- Azért, hogy a kísértés még véletlenül se fogjon el, miután Erdélyben meglőttem az utolsó gímszarvasomat, Angliában az összes fegyveremet elárvereztettem. Volt tizenegy értékes puskám, a kedvencemet pedig nekiajándékoztam egy barátomnak. Azóta is hívott Erdélybe vadászatra, ám már nem megyek. Nyolcvannyolc éves vagyok, mindent elértem a vadászat területén, amit szerettem volna. Na és egykönnyen nem tudnék már fára mászni... Sámel József