2012. június 9. - Megölték a juhászok a bazsarózsákat. A juhászok ölték meg a bazsarózsákat. Ez meg miféle népmese, kérném? Népmesébe az illene, hogy a bazsarózsákat felelőtlen kirándulók taposták szét. Az illene népmesébe, hogy a bazsarózsák egy bevásárlóközpont, még csúnyább szóval mondva pláza áldozatául estek. A világ akkor kerek, ha ez így van. A világ akkor nem kerek, nem felfogható, nem vonható le belőle semminemű tanulság, ha a derék juhászok a bazsarózsák ellenségei. Ha a bazsarózsákat nem a nagybetűs civilizációtól, hanem a juhászoktól kell féltenünk. Márpedig tőlük kell féltenünk a bazsarózsákat, igen. Erdélyben nemrég leégett az ottani bazsarózsa-rezervátum. A kár nagy, becslések szerint a ritka és szigorúan védett növény egész állományának mintegy tíz százaléka veszett oda.
A bazsarózsák a zengői csata kapcsán ismerősek a magyar fülnek. A természetvédők a bazsarózsákra hivatkozva léptek fel a Zengőre tervezett lokátor megépítése ellen. Nos, ami azt illeti, ma már tudjuk, a bazsarózsákra nézvést a juhászok sokkal veszélyesebbek. A bazsarózsákat veszélyeztető zengői radar népmese volt, a bazsarózsákat veszélyeztető erdélyi juhászok viszont a valóság. Az erdélyi bazsarózsa-rezervátum ugyanis azért kapott lángra, mert a juhászok az erdőtől nem messze tarlót égettek. A tarlótűz terjedt át a rezervátumra. Ne játssz a tűzzel! Vessünk véget a boszorkánykornak végre! - írtam pár hete szinte ugyanerről a témáról. Erdélyben a bazsarózsa-rezervátum, a Felvidéken pedig a krasznahorkai vár égett le csak azért, mert egyesek mindmáig úgy gondolják, a száraz növényzetet, az avart mindenképpen el kell égetni. Tűzgyújtási tilalom ide vagy oda, hazánkban is bőven akadt munkájuk a tűzoltóknak a májusi „száraz évszakban", és nem a gyújtogatókon múlt, hogy a gyufa lángja nem torkollott még több katasztrófába. Az afrikai szavannákon, az amazóniai őserdőkben ugyanez a gyakorlat érvényesül. József Attiláért rajong mindenki: „Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni..."
Ezek a tűzesetek ismét csak felszítják dühös kételyeimet a mezőgazdasággal mint alapelvvel szemben. Elgondolkodtató, hogy a természetre az veszélyes, amit a civilizáció alternatívájának tekintünk. A mezőgazdaság. A „vissza a természetbe!" jelszó hiteles olvasata: gazdálkodjunk okosan. Legyünk parasztgazdák és ne „citoyenek", polgárok. Menjünk ki a zöldbe. Kiránduljunk, legeltessünk, kaszáljunk, kapáljunk. Legyünk egyszerű, emberléptékű, önmagunktól nem elidegenedett emberek. Rousseau nem a háborítatlan ősvadonba, hanem a Krisna-völgybe csábította híveit. A biogazdálkodás azonban messze nem természet. Köze nincs a vadonhoz. Az Egyesült Államokban az „eltűnő farmok" program keretében farmerek felhagynak a gazdálkodással, és birtokukat - avagy a birtok egy részét - visszaszolgáltatják a természetnek. Ez természet. Ahol biogazdálkodás sem folyik, nos, ott kezdődik a valódi természet. Igen, igen. Bizony, bizony. Ahol véget ér a kiskert, ott kezdődik a természet. Az a természetközeliség, amelyet a mezőgazdaság és a kertészet őriz, valójában épp a természetből való elsődleges kiszakadás, a paleolit forradalom lenyomata. Nem az édenkert, hanem az első hely, ahová sorsunk vetett bennünket a kiűzetés után. Változatlanul itt sátorozunk, itt tartunk.
Gondoljunk csak bele: azok az állatfajok vesznek körül bennünket, amelyeket a paleolit forradalom idején háziasítottak őseink. Az állattenyésztés alanyai évezredek óta ugyanazok. A díszes társaság nem változik. Tankönyvi baromfiudvar. Kutya, macska. Frakk, a macskák réme? Sertés, marha, ló, tyúk, kacsa, liba. Mi változott? A növénytermesztés terén hasonló a helyzet. Tiszta búza, tiszta rozs? Egy mezopotámiai gazda nem tévedne el a magyar alföldön, kiismerné magát. Értené a szeme elé táruló látványt. Amerikából jöttem, mesterségem címere a kukorica. Ami ötszáz éve jött át Európába, s a dél-amerikai őslakók ezer esztendővel korábban nemesítették, az már újnak számít.
A mezőgazdaság újkőkori szinten rekedt meg, a halászat viszont egyenesen az őskorban ragadt. Senkit se tévesszenek meg a repülőgép-anyahajókra emlékeztető úszó halgyárak. Ökológiai értelemben ezek a hajók nem különbek egy bunkós ősembernél. Nem vetnek, nem aratnak, nem tenyésztenek, hanem ősember módjára azt szüretelik, amit a terülj-terülj asztalkám ad. A halászat szűz, eredeti ökoszisztémákból merít, akárcsak a szálaló mahagóni-kitermelés. A víz őserdeit használja ki mindennemű befektetés nélkül, s a folyamatos véghasználat végül is eme őserdő, a föld vízi őserejének végkimerüléséhez vezet. Aki nem hiszi, olvasson bele a Newsweek 2012. május 14-i számába, amely Callum Roberts nyomán negyven évre taksálja a tengerek jövőjét. Ha tovább folytatódik a jelenlegi ütemű túlhalászás, a tengerek a soksejtű élet előtti sötét korba hullanak vissza. Bálnák és halak helyett algák és planktonok uralkodnak majd a vizek fölött és a vizekben. Ez talán az élet keletkezése óta a legnagyobb visszalépés lehet. Esélyt a tengeri farmok jelentenek. Néhol már eljutott a halászat a halgazdálkodás állapotába, vagyis az újkőkorig. A halfarmok viszont, bár elvben megmenthetnek bizonyos fajokat a halálra halászástól, a nagyüzemi mezőgazdaság jellegzetes kockázataival és mellékhatásaival járnak. A halfarmok körül elkezdődik az algásodás, az eutrofizáció, a tápokból hormonok szabadulnak a tengerbe. Akkor mi a megoldás?
Ahhoz, hogy bármiféle megoldásról beszéljünk, előbb tisztázni és érteni kellene, hogy mi a probléma. Mi a gond a mezőgazdasággal? Az, hogy megragadt az újkőkorban, avagy az, hogy túlzottan is modern? Vagy esetleg az, hogy a modernnek vélt mezőgazdaság sem eléggé modern? És amíg a válasz késik az éji homályban, addig is jobb híján táplálkozhatunk trendi módon: a ma divatos paleolit diéta szerint. Sebeők János
