2012. június 9. - Wekerle Szabolcs a Magazin május 19-í számában Fekete
nyár - Balatoni fakivágások: esztelen irtás vagy tervezett tájteremtés?
címmel írt cikket. A benne leírt vitás kérdésben elhanyagolt két fontos érvet, pedig ezek fokozott figyelmet és bővebb kifejtést érdemelnek.
A cikk a Szigliget és a Szent György-hegy térségében lévő út menti fák ügyével, illetve kivágásukkal foglalkozott. Abban nincs vita, hogy a nyárfák kivágása alapvetően változtatta meg a sokaknak kedves táj képét (a szerző irodalmi és filmművészeti példát is hoz, mennyire mélyen ivódott be ez a táj a magyar emlékezetbe).
Wekerle Szabolcs engem is megszólaltatott, ám érveimnek egy része - minden bizonnyal terjedelmi korlátok miatt - nem kapott helyet írásában.
Ezek pedig a következők:
Készültek-e a Balaton-felvidék út menti fáiról tudományos, állapotukat, esetleges betegségeiket feltáró és igazoló felmérések a kivágás előtt?
Miért nem vonták be a helyi érintetteket a térség út menti faállományának tömeges kivágásáról szóló döntésbe, hiszen számos itt élőt és idelátogatót érint?
E kérdéseket tettem fel a Balaton-fejlesztési Tanács áprilisi ülésén is, nyilvánosságot adva egy olyan problémának, amely társadalmunk egyik rosszul szervezett részét érinti: a közút menti fák ügyének.
Rosszul szervezett, mert térségünkben is sajnos egyoldalúan az erdészeti-gazdasági szempontok kaptak teret, és úgy tűnik, hogy elmaradt a faápolás szakmai megközelítése. A térség turisztikai célpont, világörökség-várományos hely, ahol az út menti fáknak többféle szerepük van. Az üggyel kapcsolatban általában véve is hiányolom az átfogó tudományos megközelítést, inkább véleményeket hallunk, és „kezelnek bennünket".
A leggyakrabban a közlekedésbiztonság kérdése merül fel, ami beteg és kezeletlen fáknál jelenthet veszélyt. A beteg fák viszont az esetek többségében gyógyíthatók. A kivágás mindig a legutolsó beavatkozási lehetőség. Fel kell hagyni azzal a megközelítéssel, amely szerint a fák ügye egy kaptafára húzható. Felmérés nélkül ne jelentsük ki, 40-50 éves korukra ezek a fák veszélyessé válnak.
Hol van annak a bizonyítéka, hogy a szóban forgó fák betegek lettek volna? Ezt a mai napig nem tárták elénk. A nyárfákat megelőző céllal kivágni viszont értelmetlen és szakmailag indokolatlan.
Az általam megkeresett négy magyar fa-ügyi igazságügyi szakértőből három látatlanban kifejtette, hogy a nyárfák 40-50 éves korukban öregek, és ki kell vágni őket. (Emlékeztet mindez arra, hogy az engem valaha is bármelyik országban vizsgáló orvosok közül csak hazánkban „diagnosztizált" orvos úgy, hogy hozzám sem ért.)
A Nemzetközi Faápoló Társaság (International Society of Arboriculture - ISA), amelynek, mint megtudhattam, nincsen magyar helyi tagozata, megkeresésemre bő információval szolgált a kérdésről, amelyet most összefoglalva közlök. Az egyoldalú erdészeti-gazdasági megközelítés szerint a nyárfák negyven-ötven évesen érik el méretre, struktúrára optimális, erdészetileg használható életkorukat (a telepítéstől a kitermelésig). Ekkor érdekesek a fapiac számára, ahol az állag mennyisége, a betakarítás költsége, a tárolhatósági lehetőség, a piaci környezet számít. Térségünk út menti fáinál viszont ez a megközelítés alapvetően helytelen! Ugyanis parkfák, kertfák és út menti fák más funkciót töltenek be. Itt nem erdőről van szó! Ezek a funkciók pedig a területkialakítás, tájjellegzetesség, szél- és talajvédelem, történelmi jelentőség és sok más egyéb, amelyek a fa növekvő korával nyernek jelentőséget. A nyárfák körülbelül száz évig növekednek, ekkortól felnőttnek számítanak, „belenőnek" egy stabilitási fázisba, és biztonságossá válnak. Nem magasságukban nőnek, hanem a törzs szükségszerűen minden évben egy-egy évgyűrűvel vastagodik, ezáltal stabilabbá válik. A fák ökologikusak, funkcionálisak, és ezeket a tulajdonságokat helyes kezelés mellett még további száz évig is megőrzik. Akkor is, ha például belül kiüresednének. Az ilyen fák viszont erdészeti kitermelésre (gazdaságilag) már nem alkalmasak, pedig nagyméretűek és egészségesek.
Az erdészeti-gazdasági mérlegelés, a funkciók tehát teljesen más jellegűek, mint amelyek az út menti fákra vonatkoznak. Ezért nem az erdészek az út menti fák szakértői, hanem a faápolók. Mint ahogyan a hentes és az állatorvos közül is mindegyik a maga szakmai területén intézkedik, és bár mindkettő állattal foglalkozik, mégsem a hentest hívjuk, ha az állat beteg.
Eddig az ISA véleménye.
Szélmalomharcnak látszik folyamatosan hangsúlyozni, hogy nem elegendőek a látatlanban adott vagy általánosító vélemények, sem pedig a megalapozatlan bizalom a visszafordíthatatlan beavatkozások előtt. A térség út menti fáival kapcsolatban sem láthattunk mi, érintettek a mai napig semmilyen, a fák betegségére és veszélyességére vonatkozó előzetes vagy utólagos tudományos felmérést.
A Balaton-felvidéki Nemzeti Park Igazgatósága azt írja nekem küldött levelében, hogy a Magyar Közút Nonprofit Zrt. „tájékoztatása szerint az itt kitermelt fák az utólagos felmérés alapján is „95 százalékban beteg, öreg, hibás fák voltak". A levélben írtakat alátámasztó felmérést, sem más igazoló dokumentációt nem mellékeltek, és nem derül ki, milyen betegségben szenvedhettek a fák. A következmény katasztrofális: egy egész térség arculatának, környezeti, történelmi, turisztikai értékeinek csorbítása.
Ez Hegymagas fáira is vonatkozik, amelyekkel kapcsolatban mindmáig semmilyen tényt nem láttunk, amely fölöslegessé tenné a faápolók munkáját. Amennyiben értesítenek, mi például kifizettük volna a községünk területén lévő fák megvizsgálásának költségét, bevontuk volna a faápolókat a folyamatba, hogy amennyiben a fák ténylegesen betegek, kezeltethessük őket. Mivel ez községünk turisztikai, környezeti, gazdasági, emberi érdeke.
A példák mutatják, hogy fontos lenne a szakértelem és az érintettek bevonása. Ezt számos országban megkövetelik a törvények, sajnos hazánkban, úgy látszik, nem. Félő, hogy ez a káros társadalmi jelenség mindaddig tapasztalható lesz, amíg nemzetként nem tanuljuk meg, hogy a felülről lefelé haladó megközelítés a „régi módszer", az alulról jövő, nyitott, az érintetteket és a kulcsszereplőket kezdettől fogva bevonó megközelítés viszont a jövő, és mindenki javát szolgálja.
A kár, amely a mi községünk kára is, már megtörtént, a sorozatos kitermelést nem lehet meg nem történtté tenni. A károkozás ráadásul folytatódik. A tuskókat szakszerűen el kellene távolítani, de a kivágók közölték, hogy erre nem kerül sor akkor sem, ha ez rossz fényt vet községünkre és térségünkre. Az út szélét szegélyező tuskók tehát még sokáig zavarják az itt élők és a hozzánk látogató turisták tájélményét. Mi támaszkodunk a turizmusra, és ebben az összefüggésben kell látni, hogy itt a fákról és a tájképről is szó van. A bel- és külföldi turistáknak nem fog tetszeni az elhanyagolt tuskók látványa akkor sem, ha mellettük egy kis vékony fácska növöget. (A Tapolca-Kisapáti összekötő út mellé néhány évvel ezelőtt ültetett, de azóta sem kezelt, erre-arra dülöngélő fácskák elriasztó példával szolgálnak.) Azok a turisták, akiknek fogalmuk sincsen, hogy községünknek nem volt beleszólási lehetősége az itt történtekbe, igencsak előnytelen véleményt alkothatnak a magyar faluról és vidékről. Megállapíthatják, hogy a fa, a faápolás hazánkban nem tűnik figyelembe veendő értéknek. És egy térség feje felett alakíthatnak tájképet anélkül, hogy bevonnák a szakmát és az érintetteket.
Salke-Kereszturi Barbara humánökológus, Hegymagas község független polgármestere
Kapcsolódó:
http://forestpress.hu/jie_hu/index.php?option=com_content&task=view&id=23291&Itemid=33
