2012. július 21. - Természetanyánk. Gyönyörű, ugye? Első pillantásra szelíd metafora a természetet az emberiségédesanyjának tekinteni, ekként láttatni. Bővebb szemle után válik csak egyértelművé, hogy igencsak merész, merthogy következetesen végiggondolva nem várt eredményhez vezet. Szándékaink szerint a természetanya kép az ember természet közeli jellegének érzékeltetésére szolgál, ám ha következetesen végiggondoljuk, a természettől való elszakadás elkerülhetetlen volta ugyanígy következhet belőle, akár ezt is jelentheti.
A végig nem gondolt metaforák a természetvédelemben meglehetősen gyakoriak. Közülük is kiemelkedik az erdőtüdő. A The Economist erdészeti száma még tavaly a következő címmel jelent meg: Forests and how to savé them: The world's lungs. Szabad fordításban: Hogyan óvjuk meg a világ tüdejét, az erdőt? Amazóniáért az aktivisták évtizedek óta Amazónia a Föld zöld tüdeje felkiáltással szállnak harcba. Ha valóban tüdőként működnének az erdők, az katasztrófa volna, hiszen a tüdő nem más, mint biológiai motor. A tüdők, akárcsak a benzinmotorok, szén-dioxidot termelnek és oxigént égetnek. Egy ötmillió négyzetkilométernyi tüdő, amekkora területű Amazónia, ha hirtelen elkezdené ontani a szén-dioxidot, hát az vezetne úgy istenigazából üvegházhatáshoz! Az erdő mint tüdő anatómiai, biológiai és ökológiai abszurdum, a jóakaratú emberek mégis ezt a képet veszik elő a lemeztékából, ha rájuk jön a sürgős cselekedhetnék, például egy jól irányzott klímakonferencia alkalmával Rio de Janeiróban.
A tüdőerdő metaforánál a dolgok biológiailag vannak épp fordítva, mivelhogy az erdők nem tüdők, hanem antitüdők, oxigénkibocsátók és szénmegkötők, a természetanya azonosításnál pedig pedagógiai értelemben vannak fordítva, mivelhogy - mint fentebb említettem - a szoros összefüggést érzékeltetni hivatott metafora „másodfokon" épp az anyatermészettől való elszakadást jelent. Jelenthet? Kell, hogy jelentsen! Minden anya célja, hogy a gyermek előbb-utóbb felnőjön. Szomorú történet az értelmi fogyatékosok örök gyermekkora.
Ha megmaradunk a költői kép keretein belül, és olybá vesszük, hogy az emberiség anyja a természet, akkor a természetnek más célja nem lehet, mint hogy az emberiség elszakadjon tőle. Képes legyen az önálló életvitelre. Lábra álljon anyagilag is, ökológiailag is, nem csupán két lábra. Nagyjából idáig jutottam el előző, Természetanyánk című írásomban, de azért egy alapvető kérdés nyitva maradt. Ha édesanyánk a természet, akkor mi - mármint gyermeke, az emberiség - vajon hány évesek vagyunk? Hol tart az emberiség? A radiokarbon-óra, mely adattal szolgálhat, a természetbe való beágyazódás mértéke. Minél beágya-zottabb az emberiség, annál fiatalabb, és minél inkább kiszakadt a természetből, annál idősebb. Ha körbenézünk, akár azt is gondolhatnánk, hogy az emberiség már nagyon öreg. Sokak szerint rég elszakadtunk a természettől, tereink mesterségesek, viszonyaink elidegenedettek. Ez tévedés, mert a természetbe való beágyazottság mértéke valójában a természet, a szabad anyaföld művelésbe vételének mértéke. Ami terheli a természetet, és abban annak ellenében foglal egyre több helyet, az még nem szakadhatott ki belőle. Ha eltávolodott is lélekben a természettől, azt nem az anyatermészet metafora érvényességi körén belül tette.
Körön belül úgy dönthetjük el az emberiség korát, hogy megkérdezzük, növekszik-e még a bioszférán - e méhen - belül. Növekvő arányban használja-e föl saját céljára, vonja el az anyaszervezet erőforrásait? És ha már metafora, akkor legyen kövér: vegyük figyelembe mindenekelőtt az emberiség élelmezését! Amíg a magzati test az anyai szervezeten belül fogyasztóként van jelen, addig az anya terhes, és az ember magzat. A születés annyit jelent, hogy a magzat az anyai szervezeten belül többé már nem fogyasztóként van jelen, ha fogalmazhatok így, megszületve többé már nem jelent az anyai szervezetre nézve közvetlen életveszélyt. A méhen kívüli terhesség esélyéről most feledkezzünk meg! Mert ha a bioszféra méhen kívüli terhessége a Homo sapiens, akkor még nagyobb a baj. Ha csak terhessége, akkor sem kicsi, mármint a baj, mert a terhelés, az ökológiai lábnyom nagyságából következtetve a bioszféra mindenórás. Világra kellene hozni gyermekét, az emberiséget.
Szelíd, ártalmatlan metafora első pillantásra fajunk édesanyjának tekinteni a természetet, ám ha a végére járunk, döbbenetes következtetés adódik belőle: az emberiség metabiológiai értelemben meg sem született. Magzati korú. Megszületése pedig azt jelentené, hogy egyszer csak abbahagyja a földművelést. Felhagy a földműveléssel. Mint a megszálló rómaiak egykor Britanniából, vagy mint a megszálló mongolok egykor Magyarországról, kivonul a bioszférából. A természetből. Rejtélyes, ma még nem belátható gazdasági és társadalmi okok miatt felhagy a megszállással. Visszaszolgáltatja a kölcsönvett földet a természetnek. Miként a kölcsönvett anyai testet is a megszületett gyermek visszaszolgáltatja az anyának, és esélyt ad számára, hogy begyógyuljanak az általa hátrahagyott nyomok. A csecsemőt az anyához kötő tápláléklánc a születés után persze nem szűnik meg azonnal az anyatej révén, de a megszületett gyermek a születés t. O időpontjától fogva mindenképp az önállósodás felé halad. A születéssel az anyai test biológiai megszállásának vége. Felszabadult.
Felfoghatatlan gondolat. Ha világra kívánunk jönni, abba kell hagynunk a földművelést. Minden mást mond, ám a természetanyánk képből mégis ez következik. Vagy a metafora abszolút rossz, vagy van valami jelentős dolog, amelyről ebben a pillanatban még fogalmunk sincs. Hátha. Folytathatjuk persze az anyaföld kizsákmányolását, megszállását, hormonális befolyásolását, vegyszerezését, gyötrését, lehetünk bátran és büszkén az anyaföld fő terhe továbbra is, de ebben az esetben le kell mondanunk egy passzióról. A metaforáról. Nem gondolhatjuk ebben az esetben azt, hogy a természet az anyánk. Sebeők János
