2012. augusztus 4. - Döbbenetes, észbontó és érzelmileg is nehezen
feldolgozható végkövetkeztetéshez vezetett előző írásomban egy kósza
hasonlat. Oda „konkludáltam", hogy az emberiségnek alkalmasint fel kell hagynia a földműveléssel. Teljes agrárleszerelést kell végrehajtania valamikor. Előbb vagy utóbb. Ami ehhez a végkövetkeztetéshez vezetett: természetanyánk. Ha édesanyánk a természet, nyilván nem lakozhatunk testében, és nem táplálkozhatunk erőforrásaiból a végtelenségig. Világra kell jönnünk. Előbb vagy utóbb. Valamikor. A hasonlat logikája szerint a földművelés egyfajta magzati létnek számít a bioszféraméhen belül, hisz a megművelt föld magzat módra terjeszkedik és növekszik ott, hormonálisán legyöngíti a természeti anyaszervezet ellenállását, és egyre inkább uralom alá vonja, illetve fölszívja erőforrásait.
Csak úgy, se szó, se beszéd, levonulni a színről? Felhagyni a földműveléssel? Hazamennek a legények? A gazdák? Ilyen nincs. Ilyen márpedig van. Korábban már írtam a Vanishing farms, eltűnő farmok programról. Az Egyesült Államokban az utóbbi évtizedben a korábban művelt területek mintegy három százaléka került vissza a természethez. Az „unokáktól" kölcsönkapott földet adták vissza a természetnek elszánt farmerek. Hozzávetőleg nyolcszáz élőhelyet sikerült ezúton rekreálni, újrateremteni.
Maguk a farmerek sem sejtették, hogy valójában az emberiség megszületését segítik elő korszakos tettükkel. A magyar patak-visszagörbítők is a szelíd emberiségszületés bábái. Mondhatjuk persze, hogy három százalék nem sok. Igen ám, csakhogy ez a három százalék annyi, amennyi az Egyesült Államok összes urbanizált, beépített területe. Annyi, mint a városok, gyárak, utak együttvéve. Ha ezt a három százalékot az urbanizált területektől vettük volna el, most a prérifarkasoké volna New York, a jávorszarvasoké Washington és a medvéké Los Angeles. A civilizált emberi lét tehát valószínűtlenül csekély területen megvalósítható. Ami területigényes, az a földművelés. Ha a városok, falvak határainál nem az agrárium kezdődne, hanem a „wilderness", az őstermészet, akkor a természet még mindig, hétmilliárd fős népesség mellett is felszabadulhatna, kikerülhetne a terhesség, a túlnyomás alól.
Ahhoz, hogy az emberiség szülőágyánál bábáskodjunk, mindenekelőtt tudatosítanunk kell a földművelés arányait. A földművelés kevésbé feltűnő, mint az ipar. Hisz nem ipari tereptárgyak, gyárkémények, épületek helyezkednek el a természet helyén, hanem valami, ami színleg jobban hasonlít a természetre. A táj úgymond nincs elcsúfítva. Magyarországon a monokultúrák vigasztalan látványát ráadásul gyakorta még erdőfoltok, bozótosok tarkítják, de Texas vagy épp Argentína szigorúan ellenőrzött mezőgazdasági területein a természetnek már nem terem babér. Nincs esélye ott. Ameddig a szem ellát, csak kukorica, csak cukornád vagy gyapot. Rabszolgák helyett ugyan kombájnmonstrumok dolgoznak a földeken, de a természetsors rabszolgasors, az elnyomás égbe kiált. E zöld ökológiai sivatagokban rég megvalósult Rachel Carlson látnoki víziója, a néma tavasz. De ha Texas vagy Argentína kevés az illő borzongáshoz - „thriller" -, akkor tessék ellátogatni az Aral-tó partjára. Itt megvalósult az, ami a nóta szerint abszurdum: „Száraz tónak nedves partján döglött béka kuruttyol, arra megy egy süket ember, ki a vízben lubickol." Az Aral-tó mintegy százszor nagyobb volt a Balatonnál, és mára kiszárította micsoda is? A földművelés. Az öntözéses mezőgazdaság. Az agrármegszállás, az agrárterror.
Vissza a természetbe? Oda már nincs visszaút. Vissza a természetnek? Igen. Minél több terület kerül vissza a természethez, annál nagyobb az esély, hogy az emberiséggel valami beláthatatlanul csodálatos dolog történik. Világra jön egyszer csak. Megszületik. Ami manapság a leginkább veszélyezteti a születés itt-ott felsejlő ígéretét és misztériumát, az a bioenergia. Míg meg nem álmodták a zöldek a bioenergiát, addig élt a remény. Észak-Amerikában és Európában a népesség stagnál, a mezőgazdaság viszont egyre hatékonyabb. A területigény tehát elindult a történelemben először visszafelé: kevesebb terület művelésével is lehetővé vált a népesség élelmezése. A bioetanol és a bioenergia ezt a folyamatot írta felül, mielőtt még amúgy istenigazából elkezdődött volna. A hétmilliárd ember táplálékkonkurenseként megjelent majdnem egymilliárd gépkocsi. Amennyiben ezek benzinről átállnak bioetanolra, minden eddiginél több területet kell művelés alá vonni. Eltávolodunk a születés reményétől, és még nagyobb, elviselhetetlen terhet jelentünk természetanyánknak, avagy „anyácskának" - copyright Oláh Ibolya. Ez a teher egyébként, tegyük hozzá, ma főként a népességrobbanás által amúgy is kifosztott területekre nehezedik. Indonéziában és Brazíliában divat a megújuló erőforrás: vigasztalan látvány foglalja el az őserdők helyét. Olajpálma-ültetvény, ameddig csak a szem ellát.
Tegyük hozzá mindehhez, meggyőződésem szerint a szerves anyag elégetése mindenképpen boszorkányüldözés. Nincs jó bioerőmű. A ma olyannyira támogatott, kultivált szalmaerőművek sem mások, mint intézményesített máglyák. Világszerte tombol a zöldinkvizíció. A növényégető zöldinkvizítorok szerint a fosszilis eredetű szén égetésénél sokkal korszerűbb növényt égetni. Érveik látszólag racionálisak. A zöldinkvizítorok, növényégetők szerint a fosszilis eredetű szén de facto megemeli a légkör szén-dioxid-szintjét, a növényi eredetű szén-dioxid viszont csak részt vesz a szén-dioxid-ciklusban. Más kérdés, hogy a Miskolczi-féle klímamodell szerint a ma kétségkívül tapasztalt globális felmelegedés oka nem a megnövekedett szén-dioxid-szint. Most ebbe ne menjünk bele, maradjunk annál a változatnál, hogy a megemelkedett szén-dioxid-szint kerülendő, nagyon rossz. Nos, ha igaz volna az, amit a növényégető zöldinkvizítorok állítanak, akkor ma nem volna szén. Ha a régi szén csak részt vesz a ciklusban, és nem süllyed alá, akkor ma nincsenek szén- és kőolajmezők. A ma kitermelt fosszilis erőforrások valamikor kikerültek a ciklusból, és a mai ciklusból is folyamatosan kerül ki és süllyed alá szén. Ha hagyják.
A természetes folyamatok során a szén egy része mindörökre alámerül, más része pedig olykor évszázadokig, évezredekig vesztegel a szerves anyagban. A humuszban, a talajban, az erdők szövedékében. A frissen befogott szén-dioxid azonnali visszaengedése a légkörbe, vagyis a bioerőművek éppúgy emelik a légkör szén-dioxid-szintjét, mint a szénnel fűtött kohók, de mivel hozzájárulnak a természet tartós és folyamatos megszállásához, a földműveléshez, előbbinél is veszélyesebbek. Tudom már, hogy az emberiség szelíd világrajövetelének első vezényszava miképp hangzik. Tüzet szüntess! Sebeők János
