2012. augusztus 9. - Jó az erdőben. A tölgyek alatt hírből sincs politika, a vadakat csórón, lyukas zsebbel is tudjuk lesegetni a rét szélén állva, az ösvényen óvatoskodva, a városi bolondok helyett pedig legfeljebb kullancslegyek és a kósza bögölyök jönnek szembe a kirándulóval. Az idill teljes lehetne – ám sajnos néha ide is betolakodik az ostobaság és a kulturálatlanság, példának okáért az eldobált szemét és az útzáró sorompó előtt idegeskedő, türelmetlenkedő vadász, esetleg hivatásos erdész képében. Mivel az előbbi miatt már sokat dörmögtem, így jelen írásomat engedelmükkel az utóbbinak szentelném.
A Balaton-felvidéket járván örömmel látom, hogy az állami és magánerdők tulajdonosai egyre gyakrabban állítanak masszív sorompókat és behajtani tilos táblákat a saját birtokukra vezető földutak torkolatába. Az ésszel élő emberek vélhetően megunták a szemetelésben borítékolhatóan világbajnok esélyes magyar lumpenek rombolásait, akik a turizmust kizárólag autókázás formájában képesek értelmezni, a gyaloglást pedig hírből sem ismerik. A furmányosabbnál furmányosabb srófra járó zárak az esetek többségében már látványukkal is elrettentenek, ám még hatásosabbak, ha melléjük fölvésik egy plakátra, hogy akkor sem célzatos behajtani, ha a retesz nyitva, hiszen azt a látogatóra csukhatják, s akkor az illető úgy jár, mint a balatoni halászok gyalom hálójába keveredett csuka, azaz csapdába esik.
A sorompók tehát sokasodnak – ám üröm az örömben, hogy az esetek többségében folyton nyitva állnak. Mielőtt arra gondolnának, holmi fatolvajok vagy orvvadászok hagyják azokat tárva, elárulom, ez súlyos tévedés. Ők ugyanis a nyugalomban érdekeltek, ezért akkurátusan lelakatolják maguk után a sorompókat. Még kerekebben: egyiküknek sem célja, hogy holmi kóbor civilek zavarogjanak a környékükön, miközben ők kevéssé áldásos tevékenységüket űzik. Az pedig már csak hab a tortán, hogy e két csoport képviselőinek előbb lesz kulcsa az adott sorompóhoz, mint mondjuk a Balaton-felvidéki Nemzeti Park hivatásos munkatársának.
Jól vélik, a sorompókat döntően azok hagyogatják nyitva, akiknek alapvető érdeke lenne csukva tartani. Az általános ábra tehát ez: megérkezik „szegény beosztott” erdész, drága – értsd: pénzes – vendégvadász a többmilliós csillogó terepjárójával, elegáns bakancsában kiszáll a saras útra, szentségelve szidja a felsőbbséget, amely kitalálta ezt a baromságot, anyázza azt a keveset, aki a rendnek megfelelően elzárta őt a pagonytól (visszafelé a várostól), kilakatol, behuppan az évszaknak megfelelően fűtött ülésre vagy a légkonditól kellemesen hűvös térbe, és bosszankodva bár, de isten hírével elhajt a dolga után.
Ugye értik: erdésznek-vadásznak kétszer kellene fölemelnie zöld és tereptarka nadrágba bújtatott fenekét ahhoz, hogy a rend szerint járjon el.
Rettenetes, borzasztó dolgok ezek ám! Kétszer kiszállni egy többmilliós terepjáróból, a mai nehéz világban! Ezt senki nem várhatja tőlük. Inkább sokasodjon az ostoba ember és a szemét az erdőben. Utóbbira jó példa a lőszerhüvely, előbbire pedig – tisztelet a roppant szerény mennyiségű kivételnek – az erdész és a vadász.
Lázin Miklós András
