2012. augusztus 10. - Hideget-meleget egyformán kaptam minapi Szegény erdőjárók című cikkemért. Sokak szerint a zöldbe vezető utakat rekesztő sorompók rendszeres lezárását hiányoló, a hanyagságot pedig fölhánytorgató, kárhoztató írásom a legrosszabb-legostobább természetvédő álláspontot képviselte, míg mások védelmükbe vettek, amiért végre tükröt mertem tartani a „pöffeszkedő, miénk itt a világ” eszmerendszerében élő erdészek-vadászok arca elé.
Egyik félnek sincs igaza, mert mindkettő a maga logikája szerint értelmezte írásomat, s csapnivaló hazai szokásként kizárólag azt emelte ki, látta meg benne, ami önnön nézetét támasztja alá.
S hogy ne csak a vakvilágba beszéljek, ideiktatok az inkriminált szösszenet utolsó mondatából egy részt: „tisztelet a roppant szerény mennyiségű kivételnek”. Úgy vélem, ennyiből egy óvodás is megértené, hogy az általánosítást messze el óhajtottam kerülni. Igaz, ami igaz, a mennyiségen lehetne vitatkozni – ám magam továbbra is csekély számúra teszem a rendben lakatolók számát. Gondoljunk csak bele, ha az írásomat elmarasztaló erdészeknek-vadászoknak lenne igazuk, akkor a seregnyi proli nem tudna szemétszóró családtagjaival megrakott autójával oly gyakran behajtani az erdészeti magánutakra. Ám ez sajnos piszok mód nem igaz.
Tévedés ne essék, elhiszem én, hogy X vagy Y rendes, becsületes erdész-vadász, ám azzal, hogy ezt az egyszerű dolgot – értsd a sorompó zárása-nyitása – nem képes megtenni, gyakorlatilag utat nyit a szemétnek. (De szép is a magyar nyelv!) S ha már itt tartunk, harmincnégy évnyi erdőjáró élményeimből ezrével tudok fölhozni eseteket, amelyek szerint a Lada Nivá-s erdész-jáger tízből kilencszer, a nissanos talán ha egyszer-kétszer zár.
Azt, hogy az erdő nem homokozó, nálam sokkal jobban tudják azok, akik engem „zöld idiotizmussal” vádolnak. Vajon mi keresnivalója akad a gyerekekkel zsúfolt családi kisautónak a többtonnás fákat cipelő LKT-k mellett, az éles lőszerrel durrogtató emberek közelében, a ritka madaraknak otthont adó fák alatt? Szerintem semmi. A Rába győri gyárába vajon bárkit beengednek, hogy ott kedvére flangáljon az üzemcsarnokokban, esetleg a telepeket összekötő aszfaltcsíkokon? A válasz határozott nem.
Ha a tilalomfák nem érnek semmit (márpedig szomorú, de így vagyon), sok sorompót kell állítani – lehetőleg minden eredi útra –, és azokat akkurátusan bezárni – a dafkéből behajtót pedig olyképp megbüntetni, hogy egy életre elmenjen a kedve az ismétléstől. Nem mellékesen pedig érdemes leszögezni, az egymillió hektár köztulajdonban lévő erdő az enyém is, az állami erdészetek dolgozói pedig azért kapják a fizetésüket, hogy a vagyonomat tisztán megőrizzék a jövőnek. Élesebben fogalmazva: mindenféle szeméttől mentesen. Lázin Miklós András
