2012. szeptember 3. - A kormány kétharmados többségétől sokan remélték,
hogy a Duna-kérdésben a múltban „lapító” kormányzati hozzáállást
felváltja egy konstruktív pragmatizmus. Ezt a reményt a kormányfő és Illés Zoltán nyilatkozatai egy csapásra szétfoszlatták.
A kormányzat a múltban arra szorítkozott, hogy az EU elvárásainak és az ország kötelezettségének a hajózhatóság megvalósításával eleget tegyen. Ezzel nem tett jó szolgálatot a nemzeti érdekeknek, mert a környezetvédelmi mozgalmaktól és a Fidesztől való félelmében egy olyan megoldást választott, aminek a hajózhatóságon kívül más területen (energetika, öntözés, folyókarbantartás, ár- és belvízkár-megelőzés) semmi pozitív hozama sincs. Sőt, hozott egy olyan kormányhatározatot 2004-ben, amit mint a dunai vízlépcsőépítés általános tilalmát szoktak értelmezni.
Illés Zoltánnak egyben igaza van. A Dunával kapcsolatos vitákban szakemberek vitatkoznak nem szakemberekkel. A szakemberek ugyanis tudják, hogy ha egy folyó felső szakaszát bezsilipezik, ahogy ezt a Dunával Németországban és Ausztriában (minden környezetvédelmi kár nélkül) megtették, akkor az alsó szakasz halálos ítéletét mondja ki, aki tiltja a folyó zsilipezésének befejezését. Tehát a szakemberek az igazi környezetvédők, és nem a fecsegő városi intellektuális mozgalmárok ismerik annak a következményeit, ha egy folyót csak félig zsilipeznek be. Persze lehet álmodozni : követeljük a németektől és az osztrákoktól, hogy bontsák le zsilipeiket!
Mérvadó, az Országos Környezetvédelmi Tanácsban fontos szerepet betöltő szakember szerint „tíz éven belül a környezetvédők fogják leghangosabban követelni a vízlépcsők megépítését”. Ezt azért is tenni fogják, mert a klímaváltozás hatásainak mérséklése hosszú távon jóval nagyobb vízkészletek biztosítását fogja követelni, és ehhez a jelenleg megvitatás tárgyát képező szabályozási alternatíva megoldást nem jelent.
A kijózanodás egy jól működő, többpártrendszerű demokráciában a politikai dinamika által meghatározott logikai szükségszerűség lenne. Két egymással szemben álló pártpolitikai irányzat nem állhat egységben egy téves eszme mögé –előbb-utóbb egyiküknek ki kell józanodni. Ennek a kijózanodásnak jeléül vettük, amikor az Új Széchenyi Terv bevezetőjében a kormányfő a tabuk leépítéséről beszélt. Mivel az Új Széchenyi Terv 305. oldaláig egy leépítendő tabura sem bukkanunk, ott pedig szó szerint az áll, hogy a közvélemény többségének meggyőzése után a vízlépcsők építését el kell kezdeni, azt remélhettük, hogy a kijózanodás megkezdődött.
Sajnos a fecsegő kisebbség nyomásának engedve a kormány visszakozót fújt, egy egész, koncepcionális paragrafusát az Új Széchenyi Tervnek nyomdahibaként aposztrofálva. Az Európai Unió intézményeinek hivatalos véleménynyilvánítása nélkül is szaporodnak az elítélő hangok Brüsszelben. A diplomáciai „cocktail party circuit” jelentőségét nem ismerő magyar politikai „elit” sokat kockáztat merev, védegyleti szemléletén alapuló, még az objektív vizsgálódást is ellenző, provinciális szlogenjeinek hangoztatásával.
Ez a politika a megfelelő horderejű fejlesztési projektek hiányában nagymértékben csökkenti Magyarország esélyeit az EU makroregionális szemléletű támogatásrendszerének felhasználásában. Az EU ahol csak lehet, kerüli a beavatkozást tagállamainak belügyeibe, és a Duna-kérdésben is kerüli még a látszatát is a befolyásolásnak. A választ és a számlát a támogatási rendszer szigorításával fogjuk megkapni. Egy eltékozolt lehetőségért a felelősség politikusainkat terheli. Telegdy István
