2012. november 29. - Totális kudarc a nemzetközi klímavédelem első két
évtizede: egy friss UNEP-tanulmány szerint az üvegházhatású gázok
kibocsátási szintje már most jelentősen a 2020-ra előirányzott érték
fölött van, és az atmoszférában 2000 óta körülbelül húsz százalékkal
nőtt az üvegházhatású gázok koncentrációja. Hogy miért, annak általában konkrét helyi, globálisan nehezen orvosolható okai vannak.
Az UNEP (az ENSZ környezetvédelmi programja) és az Európai Klíma Alapítvány (ECF) kibocsátási „Rés Jelentése” megkísérli megmagyarázni, miért olyan nagy a különbség a nemzetközi megállapodásokban előirányzott, illetve a tényleg megvalósult klímavédelmi erőfeszítések között. A tanulmányt a magyar közönségnek Ürge-Vorsatz Diána, a Közép-európai Egyetem oktatója mutatta be a CEU-n. A személy és a hely sem véletlen: a professzor a Rés Jelentés egyik szerzője, az egyetem pedig olyan kutatási programokat futtat, amelyekből kiderül, hogy a makroszintű klímavédelem hogyan siklik tévutakra az egyének, a családok és a gazdálkodó szervezetek mikroszintjein.
A jelentés elkészítésében közel kéttucatnyi ország 55 tudósa vett részt, és a munkába gyakorlattal rendelkező klímatárgyalók is bekapcsolódtak. Az anyag így nemcsak a tudomány steril nézőpontját tükrözi, hanem azokra a gyakorlati nehézségekre is reflektál, amelyek miatt nem lehetett ennél hatékonyabb kibocsátáscsökkentést elérni. Ahogyan Ürge-Vorsatz Diána megfogalmazta, a 190 ENSZ-tagállamból alig néhány engedhet meg valódi klímapolitikát, azaz érdemi korlátozásokat. A klímatárgyalások eddigi húsz évét az igazán nagy kibocsátók húzódozása jellemezte: az USA kihátrált a kiotói jegyzőkönyv aláírásából, Oroszország a legutolsó pillanatig húzta az időt, India és Kína nem vállalt semmit. Az európai kibocsátáscsökkentés is ellentmondásosan ment végbe: eleinte főként a környezetszennyező termelés más országokba (kontinensekre) történő kihelyezésével valósult meg, most pedig az outsourcing nyomán Ázsiába került technológiák fojtogatják az évtized közepére erőre kapott, és eleinte a gazdasági válságot is jól kezelő európai környezetvédelmi ipart.
A magyar szakértő szerint a legfontosabb tanulság, hogy csak az egyes országok, gazdaságok számára testhezálló megoldások működnek, és önmagában a klímaváltozás elleni küzdelem nem elegendő: olyan co-benefitekre, társult előnyökre van szükség, amelyek a munkahelyteremtésben, a helyi gazdaság élénkítésében, a közlekedési infrastruktúra fejlődésében mutatkoznak meg, és kézzelfoghatóvá teszik, hogy érdemes a klímavédelemre költeni.
A CEU környezettudomány és környezetpolitika tanszékének professzora szerint egy értelmes klímastratégia valójában nettó társadalmi haszonnal jár, de ehhez az érintett kormánynak meg kell találnia a helyi körülményeknek leginkább megfelelő előnyös szakpolitikákat és intézkedéseket. Például Magyarországon egy átgondolt lakás-hőszigetelési és fűtés-korszerűsítési programmal 160 ezer, speciális képzettséget nem igénylő és a kisebb településeket is elérő munkahelyet lehetne létrehozni, mégpedig úgy, hogy fenntartásuk az egyszeri beindítás után nem terhelné a költségvetést. Egy átfogó felújítás után a tanszék egyik kutatási projektjének eredménye szerint akár 80 százalékkal csökkenhetne a januári gázimport – ez a gyakorlatban azt jelentené, hogy megszűnne importfüggőségünk és kiszolgáltatottságunk (hiszen a maradék 20 százalék a gáztározókból és az itthoni kitermelésből is kényelmesen biztosítható).
Egy másik CEU-s kutatásból kiderült: évente mintegy 5000 magyarországi halálesetért felelős az otthonok „alulfűtöttsége” (itt nem kizárólag azokról van szó, akik szó szerint megfagynak, hanem azokról az idősekről és gyerekekről is, akik az influenzába, tüdőgyulladásba stb. halnak bele). Az egyetem mutatta ki azt is, hogy a régióban megjelent az „energiaszegénység” egy speciális fajtája: a távfűtött lakásokban élők nem fagyoskodnak –mivel nem is tudják szabályozni a fűtést –, de olyan sokba kerül nekik a meleg, hogy az egyéb létfenntartási szükségletekre nem marad pénzük. Ezeket a jelenségeket mind kezelnie kellene egy jól felépített klímaprogramnak, de az ilyen helyi specialitásokat a nemzetközi megállapodásokba nem lehet belefoglalni. Ráadásul éppen azoknak a legnagyobb a lobbiereje, akiknek a legtöbbet kellene áldozniuk a kibocsátás-csökkentés érdekében.
Ürge-Vorsatz Diána szerint várható, hogy a globális klímavédelem új megoldások felé fordul: ilyenek lehetnek például az energiafelhasználási szabványok az épületenergetikában és a háztartási berendezéseknél. Ez a módszer az autóiparban is bevált: nehezebb – bár nem lehetetlen – kijátszani, és nem nyomja fel az energiaárakat, mint a kvótabiznisz. A leghatékonyabb azonban egy olyan gazdasági modell lenne, amelyben nem a fogyasztás a gazdaság egyetlen motorja, hanem hasonlóan fontossá válik az életminőség vagy a munkakörülmények javítása, illetve a környezet jó ökológiai állapotának megőrzése – megfelelő szabályozás mellett mindkettő jelentős profittermelő képességgel is bírhat. Erre az egyik legjobb példa az ENSZ REDD (Collaborative Programme on Reducing Emissions from Deforestation and Forest Degradation) és REDD+ programja az erdőirtásból és az erdőpusztulásból származó kibocsátások csökkentésére. A REDD-kezdeményezés célja, hogy pénzben kifejezhető értéket rendeljen a faállományban tárolt szén mennyiségi egységeihez, és támogatást nyújtson a fejlődő országoknak az erdős területekről származó kibocsátás csökkentéséhez – vagyis ahhoz, hogy jobban megérje megőrizni az erdőt, mint kivágni.
A kiotói jegyzőkönyv, vagyis a történelem első nemzetközi megállapodása a szén-dioxid-kibocsátás korlátozásáról, ez év végén lejár, és a jövőt egyelőre semmilyen egyezmény vagy szerződés nem szabályozza.
A hét elején a katari fővárosban, Dohában megkezdődött az ENSZ 18. klímaváltozási konferenciája, amelynek tétje, hogy lesz-e folytatása a „kiotói folyamatnak”, vagy pedig folytatódnak a jelenlegi klímatrendek, és visszafordíthatatlanná válik az éghajlatváltozás. A kilátások nem túl biztatóak: sem a gazdasági válság, sem a világpolitikai helyzet, sem a klímaváltozás okairól változatlan hevességgel zajló szakmai vita nem kedvez egy új megegyezésnek.
A klímavédelem elvben az 1992-es riói csúcs terméke, a gyakorlati megvalósítás azonban az öt évvel később aláírt kiotói megállapodáshoz köthető. A dokumentum a földi klíma megváltozásáért felelősnek tartott gázok kibocsátásának minimális (már az akkori tudományos ismeretek szerint is elégtelen mértékű, a fejlett országokra vonatkoztatva 5 százalékos) csökkentését írta elő, mérsékelt sikerrel. A különféle számítások szerint globálisan 30-50 százalékos visszafogás kellene ahhoz, hogy a felmelegedés (ha valóban a szén-dioxid-koncentráció emelkedése okozza) megállítható legyen, egy ilyen volumenű csökkentés azonban rövid távon biztosan súlyosbítaná a válságot.
Alapvető ellentétek feszülnek az EU és az USA, az előbbi kettő és India, illetve Kína, Európa és Ázsia, a fejlettek és a fejlődők között – az utóbbiakra egyelőre semmilyen korlátozás nem vonatkozik, holott (ha Kínát és Indiát is oda számítjuk) ma már ők felelősek a szennyezés közel feléért. Az elmúlt években párhuzamosan folytak a tárgyalások a kiotói jegyzőkönyvben foglaltak meghosszabbításáért és egy új, valóban globális klímaegyezmény megkötéséért, ám az utóbbit célzó, 2009-es koppenhágai csúcstalálkozó kudarcba fulladt: egyedül az EU vállalt jelentős, 20 százalékos kibocsátáscsökkentést a 2012 utáni időszakra.
A mostani dohai konferencia tehát az utolsó utáni pillanatban zajlik: komoly esély van rá, hogy a kiotói jegyzőkönyvnek nem lesz közvetlen „örököse” – vagy ha igen, akkor csak az elődjéhez hasonló, semmire sem elegendő korlátozásokkal –, egy globális megállapodásnak pedig még a körvonalai sem látszanak. Hargitai Miklós
