2012. október 31. - Ipolyság - Tesmag és Ipolyhídvég között, a régi
Somos-tábor helyén található a Jégmadár Oktatási Központ. Pár lelkes
ember jóvoltából hamarosan az Ipolyság és Ipolynagyfalu közötti,
aránylag érintetlen 12 kilométeres folyószakasz természetvédelmi és
látogatói centruma lesz. A modern környezetvédő mozgalmak kibontakozását egy 1962-ben, tehát kereken félszázada az Egyesült Államokban napvilágot látott könyv megjelenése óta számítjuk. Szerzője a növényvédő szerek kártékony mellékhatásaira figyelmeztetve arra utal, hogy elpusztulnak az énekesmadarak, a fák virágba borult szirmai között nem sürögnek a méhek, a megporzatlan virágokból nem terem gyümölcs... Az eredetileg tengerbiológus Rachel Carson akkoriban nagy vitákat kavart ismeretterjesztő munkájának jelképes címe: Néma tavasz. A riporter viszont egy borongós őszi nap délelőttjén, nem kevésbé stílszerűen, a Jégmadár környezettudatosan fékezett hőmérsékletű irodájában beszélget Wollent Józseffel, az Ipoly-völgye Környezetvédelmi és Kulturális Egyesület elnökével az Ipolyról, a régióról, a határtalan együttműködések élhető völgyéről, elsősorban a környezetvédelemről.
Miért Jégmadár? Elnevezésként a cégtáblán!
Mert a kapunktól harminc méterre, az országút túlsó széle alatt folyik az Ipoly, amelynek partján még szép számban él a jégmadár. Aki kiül oda horgászni, bármikor megpillanthat kettőt-hármat. És az ennek a térségnek a kiszolgálására létesített oktatói-látogatói központnak a neve is mindenki számára jól érthető, hiszen az apró halakkal élő jégmadárnak nemcsak magyarul, hanem mind szlovákul, mind angolul pontos, könnyen megjegyezhető madárneve van.
Az ön által irányított egyesület mit tart legaktuálisabb feladatának az Ipoly völgyében?
A folyó túlpartja már a Duna-Ipoly Nemzeti Park területe, ami a Börzsönnyel és a Pilis-hegységgel összesen 60 ezer hektár, s annak kapuiként ott van Zebegény, Királyrét, Visegrád, Nagymaros. Északról viszont nincs olyan belépő kapuja sem a parknak, sem az Ipoly völgyének, amely eligazítaná, szolgáltatások tekintetében ellátná részint a turistákat, részint a tudományos kutatókat vagy a környezetvédőket. A természet megóvásának gyakorlati gócpontjairól már nem is szólva. Párkánytól az Ipoly mentén végig ez ma még keményen hiányzik. Ezért jó, hogy a Jégmadár ilyen központtá fog kiépülni. A környező vidék, ez a 11,8 kilométeres folyószakasz jelenti napjainkban azt a lényegében érintetlen tájat, ahol a kíváncsi érdeklődőnek szinte tenyerén az ősi erdő, ahol megfigyelhető mind a száraz, mind a vizes élő terület, a régió gazdag vad- és növényvilága. Szervezetünk megalakulásakor, még 1992 decemberében célként az Ipoly-völgye természeti s kulturális értékeinek védelmét tűztük magunk elé, és mára azt mondhatjuk, hogy a környék bő 400 hektárnyi területét sikerült megóvnunk az enyészettől. Sajnos, a folyó határszakasza északi tájainak mintegy kilenc tizedét jobbára elemésztette, tönkretette a nemtörődöm mezőgazdaság és mederszabályozás.
És amit az ember egyszer a természetben alaposan elfuserált, azt – amiként Szeberényi tanár úr mondaná – a mohó sapiens már nem tudja visszacsinálni!
De bárki segíthet abban, hogy az erdő-mező, a szabad környezet önerőből regenerálódjon. Mert egy bizonyos fokig az viszont lehetséges. Nyilván a csatornaszerű mederbe terelt Ipoly a teljes határszakaszon már sohasem fog úgy kacskaringózni, mint valaha, ám ha élni hagyjuk a folyót, sok tekintetben önmagára talál. Ez a lényege annak a húsz esztendeje vállalt eredeti szándékunknak, hogy védjük a régió természetes értékeit, s ahol még lehet, ott közelítsük újra azok eredeti állapotához.
Mert hogy a természet sohasem önromboló!
Biztosan nem. Az ember elpusztíthatja önmagát, de a Föld, az anyatermészet – ha esélye nyílik rá – túléli sebzett viszonyait, és visszaállítja korábbi állapotát. A természet bölcsebb az embernél, ebben érdemes hát segíteni neki. Szócséplés helyett cselekedni.
Önnek miért ennyire szívügye mindez? Elvégre egy hosszú folyószakasz egyik partján jó 400 hektár ép terület mégsem a világ köldöke...
Egyszerűen beleszülettem. Itt nőttem föl. Itt nevelkedtem. Tanúja vagyok, évtizedekre visszamenőleg, a régió összes metamorfózisának. Én még láttam, amikor a táj itt valóban érintetlen volt és ép a természet. És láttam azt is, hogyan tette mindezt tönkre a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas évek szabályzása, a rétek föltörése, a jó területek leromlása. Benne éltem – nem mesélték és nem filmben láttam. Ez fejlesztette ki bennem azt a ragaszkodást és vonzalmat, amellyel a kilencvenes évek legelejétől a napi munkámat végzem, s akkoriban az Ipoly Unió egyik alapítója lettem. Még korábban, rögtön a rendszerváltás után a Zöld Alternatíva tagja is voltam – egészen addig, amíg egyesek nem kezdték azt javasolgatni, hogy legyen cseh zöldpárt, morva zöldpárt, szlovák zöldpárt, noha még szó sem volt Csehszlovákia fölbomlásáról. A környezetvédelemben ugyanis az ügy a fontos, annak céljaiban nincs jobb- vagy baloldali, magyar, szlovák, éppenséggel morva vagy sziléziai ökológia. A természetvédelemben csak a dinnyezöld meg a környezetvédő zöld létezik.
Dinnyezöld?
Az. Aki kívülről zöld, belülről vörös.
Manapság nem kell ahhoz az ökológia címzetes tudorának lenni, hogy józanul gondolkodva bárki a világon bárhol tudatosítsa: a környezetvédelem dolgában nem áll jól az emberiség szénája. Mégis mintha áltatnánk magunkat az igazmondás helyett!
Sőt, egyre inkább áltatjuk magunkat. És ezzel a majd csak megoldódik valahogy magatartással pusztán önmagunkat csapjuk be. Mert tény, hogy sok minden függ a zöldmozgalmaktól többnyire vonakodó politikusoktól, de a hatékony környezetvédelem iránti nyitás jelentős mértékben az egyszerű halandókon, az utca emberén is múlik. Hogy hajlandó-e megtenni valamit a szűkebb pátriájáért? Hogy nyitott-e a régió környezetvédelmének kérdései iránt? Hogy hajlandó-e hozzászokni például a szelektív hulladékgyűjtéshez? Faluhelyen hajlandó-e leszokni arról, hogy szemrebbenés nélkül kitalicskázza a szemetét? Ha csak egy macskaurgásnyira indul valahová, hajlandó-e autó helyett kerékpárra ülni? Nem sorolom tovább, hiszen ez csak alapszintje a környezetbarát élet- és gondolkodásmódnak. Persze, mindehhez a politika, az állam, az önkormányzatok részéről is szükséges megteremteni a feltételeket.
Szükséges lenne – fűzöm hozzá én. Azonosulva például Martin Bútora, a Közéleti Kérdések Intézete vezető képviselőjének véleményével, aki szerint Szlovákiának nincsenek a szó eredeti értelmében vehető zöld politikusai.
Ez így teljes mértékben igaz. Nálunk számos politikus csak azért rokonszenvez ezzel az agendával, illetve a külvilág felé esetleg vállalja is azt, hogy egyáltalában ott lehessen a politika sűrűjében. Őt a valóságban a politika különböző szintjeinek az a vetülete érdekli, amelyből minden áron hasznot húzhat, vagy az egyéniségét fényezheti. Ez az ember aligha fogja megérteni, hogy ne a folyót kényszerítsük egy mesterséges csatorna medrébe, hanem megőrizve annak élővilágát a védendő falu köré építsünk gátat.
És a közvélemény? Többnyire miért annyira közömbös a zöldek témái iránt?
Mert ez olyan kérdéskör, amelyben lehetetlenség egyik napról a másikra impozáns eredményeket felmutatni. Nálunk talán pont ezért szorultak a közélet, a politikai jelenlét peremére az olyan meghatározó zöldpártiak, mint Mikuláš Huba, Ľubica Trubíniová, Peter Tatár, Juraj Mesík és néhány társuk.
Eszerint a politológusnak, Grigorij Mesežnikovnak a véleménye volna helytálló, miszerint ahhoz, hogy Szlovákiában egy zöldpárt is igazi erőre kapjon, a kultúra, az etika, több liberális téma megpendítése is szükségeltetne? Ahogy Ausztriában vagy Németországban, ahol a zöldek szavának komoly súlya van?
Én amondó vagyok, hogy elsősorban a környezetvédelem fajsúlyos, az emberek széles körét érintő kérdéseit kellene megfelelő hangsúllyal előtérbe helyezni. Például az atomerőművek vagy az árvízvédelem nagyobb port kavaró témáit. A többi kérdésben pedig az egyszerű mezei polgár természetes igényeire összpontosítani a figyelmet, persze megfelelő eréllyel, de kerülve más pártok populizmusát. Arról már nem is beszélve, hogy egy zöldpolitikus érdeklődésének homlokterében elsődlegesen ne – mondjuk – a titkosszolgálatok és a katonai elhárítás összevonásának ügye álljon, hanem az csak valahol huszadsorban. Mert akkor több ideje és energiája marad mindazzal érdemben foglalkozni, ami zöldpárti politikusként, állítólag, a szívügye...
A meggyőződéses környezetvédő az a vírus, aki természetóvó gondolataival megfertőzi a szűkebb-tágabb körét?
A környezetvédő nem politikai elvek, hanem a természetvédelem princípiumai mentén cselekszik. Ezek fennköltebb alapelvek a napi politika forgandóságánál. És nem tesz különbséget aközött, hogy mi a cseh zöld, a szlovák zöld vagy akár a magyar zöld. És nemcsak papol a környezetvédelemről, hanem tesz is érte. Ha pedig szükséges, akkor nyíltan szókimondó. Én ezért nem könnyen semlegesíthető vírusnak, hanem a szürke lónak mondanám. Aki a jó ügy szolgálatában mindenhol kellemetlen.
Eléggé hangosak nálunk a természetóvás iránt fogékony civil szervezetek, vagy a különböző rendű-rangú hivatalosság igyekszik elnyomni a hangjukat?
Annyi biztos, hogy nem tartozunk a hivatalos szervek kedvencei közé. Már eleve azzal, hogy a civil környezetvédők működéséhez nemigen jár állami anyagi forrás. De nem árt egyben önkritikát is gyakorolni, hiszen a mi sorainkban is találni csak papíron létező, vagy csupán egy-egy bizonyos célra alakult „szervezetet”. Mondjuk egy fa megmentésére. Ha ez sikerült, nincs további tevékenységük. Viszont a rendszeresen működő civil szerveződéseket a hivatalok gyakran igyekeznek ellehetetleníteni. Mert a zöldek problémát okoznak: olyan dolgokra mutatnak rá, amelyekre a hivatalnak kötelessége reagálni, sőt, intézkedni. Ennél is gyakrabban előfordul, hogy egy-egy érzékeny döntés előtt egyszerűen meg sem kérdezik a környezetvédőket. Ha ugyanis megkérdeznék őket, az a beruházónak, a környezetvédelmi szakvélemény értelmében, többletkiadást jelent(het)ne.
Évekkel ezelőtt volt Szlovákiának egy gazdasági minisztere, aki a környezetvédelmet az idegenforgalom gátjának tartotta...
Őróla az jut eszembe, hogy az illető egyúttal vadász is. Az ilyen vadász minél több vad kilövését tartja idegenforgalomnak. Ha jön az olasz, és a védett madarainkat lövi. Vagy egy másik a zergét a Tátrában.
Tényleg, a Tátra! Évek múltán újra terítékre került egy téli olimpia megrendezése, közösen Lengyelországgal. Amott főként a fedettpályás versenyszámokat rendeznék meg, nálunk a sísport eseményei dominálnának.
Őszintén szólva, csak bízni tudok benne, hogy nem a nagypolitika meg a sportdiplomácia, hanem a környezetvédelem szava lesz a döntő. Ha a Tátrában téli olimpiát rendeznénk, ahhoz kétezer hektár erdőt kellene kiirtani. Igaz, az illetékes miniszternek a faeladásból még haszna is származna. Ő nem a kétezer hektár erdő pusztulását fogja látni.
Ön ökológusként mire gondol, ha széles felületű tarvágást lát?
Nőni kezd, utána meg égnek áll a nem létező hajam! Épp ideje volna megtanulni, hogy az erdőgazdálkodás nem a tarra vágásból áll. Kitermelni csak az érett fát szabad, és csupán oly mértékben, ami újraképződik.
Ha már, legalábbis mi ketten, egyetértünk abban, hogy pia kell ide és nem olimpia, harminc méterre az Ipolytól búcsúzóul szabadjon hát az országjárásaimon tapasztaltakra utalnom: az Ipoly vizének nemcsak magát a folyót, hanem a környék borocskáját is szívesen nevezik. Hogy melyik a kellemesebb, magam is el tudom dönteni, de 2012 őszén vajon melyik a tisztább?
Ha a vegyi összetételét nézzük, úgy a bor. Ha viszont a természeti értékét firtatjuk, akkor az Ipoly. Mert nincs annál tisztább érzés, mint lemenni a folyópartra, hallani a madarakat, látni a lehulló faleveleket, belefeledkezni a tájba, észrevenni, hogy az Ipolyba visszatért az élet, hiszen megjelentek a vidrák, a hódok. Tisztul a folyó! Miklósi Péter
