"Míg az állat a táj alkotóeleme, addig az ember a táj alkotója" J. Bronowski: The Ascent of Man
Dúl a vita: miért kap ilyen sok támogatást az EU-ban és hazánkban is a mezőgazdaság. A választ egy indulatos szóval is megadhatnánk, de a téma ennél sokkalta magasztosabb.
Húsz éve annak, hogy az akkori NSZK-t meglátogató egyik magyar országgyűlési küldöttség vezetője megkérdezte a fogadó állam magas rangú személyiségét: "Mi a szerepe az ő mezőgazdaságuknak az ország ellátásában?" A válasz meglepő volt: "Igen kevés, olyan gazdasági adottságaink vannak, hogy akár mindent képesek lennénk importálni."
Mi következhetne ebből? A földeket nem művelnék, vagyis átmenetileg az egész országot ellepné a nitrogént kedvelő gyomok tengere, köztük a parlagfű vagy más allergén pollent ontó növény. Az egészségügyi kiadások lényegesen megszaporodnának. A földek elértéktelenednének, és ez beláthatatlan gazdasági és társadalmi következményekkel járna. A kultúrtáj bunkó-tájjá változna, bár közben fiskálisék vennék és adnák a mezőgazdasági terményeket, a gyógyszereket, vagyis igen jól működne a piacgazdaság, amely kordában tartaná a társadalmat - a városfalakon belül.
A hullámtéri szántókat bizonyosan gyalogakác borítaná el, amiből csak több évtized múlva alakulna ki egy közel természetes erdő, csakúgy, mint az elgalagonyásodó felhagyott legelőkből. Azoknak, akiknek szemét kicsit is zavarná ez a dolog, fiskálisék beszereznék a helikoptert (jó haszonnal!!), és így nem kellene szégyenkezniük a fiskális táj láttán, mert ők is mindent csak úgy felülről nézhetnének. A társadalmat is.
Miközben virágozna az üzlet, a cserjék benőnék a lankákat, igazi dzsumbuj alakulna ki. Ahol egy kevés talaj marad, ott a növényzet élné a maga életét. A település határában levő temetőket is lágyszárúak gyomtengere és bodza uralná, így egy emberöltő alatt elfeledhetnénk dédanyáink, nagyanyáink nyugvóhelyét, hiszen a városfalon belül a krematóriumok termelnék maradványainkból a hamut, amit felajánlhatnánk humusz helyett gazdagék kertjébe a tápanyag utánpótlására.
A városba heringelt embereket a pszichológia gondozná. S némelyek azzal büszkélkedhetnének, hogy ő a családjukban már az ötödik munka nélkül élő generációt képviseli.
A kanadai farmerszövetség elnöke mondta, hogy ott ezer hektár feletti területnagyság szükséges, ha valaki szántóföldi növénytermesztésből kíván megélni. S hogy miként maradnak fenn akkor a 80-100 hektárosok? Nos, a szülők iránti tiszteletből, hobbifarmként tartják fenn őket azok, akiknek elegendő jövedelmük van. Talán nálunk is lenne egy-két ilyen. De mi történjék a többi területen? Hogyan maradjon meg a vidék arculata, hol lássunk őzet, nyulat, foglyot?
Át kell alakítani a szemléletünket! Ahol nem termelünk, nem keletkezik lyuk a földgolyón, de ott is gondoskodni kell a szakszerű ápolásról. Hogy az "idetermett" erdők, gyertyános tölgyesek, puhafa ligeterdők stb. fennmaradjanak, és ne mindenütt az értéktelen, a régi fényképeken soha nem díszelgő ecetfák vagy zöld juhar virítson, a társadalomnak áldozatot kell hoznia. A színházakhoz és más közművelődési intézményekhez hasonlóan a "természeti paravánok" létét is támogatni kell. Vagy egy parlagfüves, gyalogakácos, ecetfás értéketlen természet vesz körül bennünket vagy a helyi adottságokra épülő termelést, vagy tájfenntartást valósítunk meg. A tájrendezők már a múlt század nyolcvanas éveiben fölhívták a figyelmet rá, hogy "a XXI. század gazdasági és kulturális versenyét azok a régiók fogják megnyerni, amelyek környezeti adottságaikkal leginkább kreativitásra késztetik a benne élőket". Nyugodtan állíthatjuk: a környezettudatosság általános elterjedése hasznot hozna a nemzetgazdaság számára, szemben a környezet pusztításával vagy felélésével, ami már középtávon is elviselhetetlen költségekkel jár.
A természettel való régi/új viszony kialakítása nagyban javítaná az általános közérzetet, s mindenképpen segítségünkre lenne a társadalmi feszültségek elviselésében.
A vidéken élőket, akik a mezőgazdasági termékek előállításával társadalmi szolgáltatásaikat értéken alul végzik, ne alázzuk meg azzal, hogy másodrangú állampolgárnak tekintjük őket, amiért szilárdan szeretnének állni a termőtalajon. Tudjunk azonos mércét használni a társadalmi értékek megítélésekor.
A megtermelt mezőgazdasági termékek tárolásához létesítmények kellenek. Időnként fel kell újítani a benne levő technikát, időnként újat kell építeni a helyébe. A mezőgazdaság tehát munkát ad az építőiparnak, gépiparnak. A műtrágya, a növényvédő szerek, a tárolóedények, a kötözőanyagok (de jó lenne, ha természetes vagy legalább lebomló anyagot használnánk) mind-mind a vegyipartól érkeznek. Kell áram, üzemanyag.
És hányan foglalkoznak a földet hasogatók termékeinek eljuttatásával a fogyasztóig?! Aztán ott vannak az irányítók, az agrárszakemberek és agrárpolitikusok. Ha mindent egybeszámolunk, a mezőgazdaság hatszázalékos részesedése a foglalkoztatásból könnyen megduplázódhat. Kivált, ha hozzászámítjuk a családi fogyasztásra szánt termékek előállításához felhasznált részmunkaidőt.
Egy Csepelről származó akadémikus mondta: "Az én apám által előállított bütykös tengely 100 pengőt ért, ezzel szemben a 100 pengő értékű búza előállításakor a határt is karbantartotta a parasztember." A fajok megőrzése, az évezredes biológiai sokféleség fenntartása, a belénk jutó eledel jó hasznosítása, az így létrejövő energia révén születő bölcs gondolatok segítenek minket a butaság elleni harcban. Tartsunk igényt az ősi eledelekre: magokra, karajokra, gyümölcsökre, az ezek előállításához kapcsolódó évszázados tudásra és kultúrára. Igazából kit is támogatunk? Azt a városi polgárt, akit lelket gyönyörködtető környezet fogad, ha kiteszi a lábát a városból. Az energiaválságból adódóan fontos lenne a szemes terményekből alkohol előállítása, amit benzinhez keverve hasznosíthatnánk. A biodízellel már próbálkozunk egy ideje, de ennek jelentősebb támogatásáról sincs döntés.
Az államnak mielőbb meg kellene egyeznie a termelésből kivont részek hasznosításáról a tulajdonosokkal, a bérlőkkel és a természetvédőkkel. Például a biotermelésről. Az ilyen termékek külföldi értékesítését vagy az egészségügyi intézmények velük való ellátását bizonnyal hasznosnak tekintené az adófizető polgárok többsége.
Gondoljunk csak bele, hány "szegénységi nagykövet" fordul meg errefelé. Nos, az előkészületek, a repülőjegy, az itt-tartózkodás költségei elegendő lenne néhány száz gyermek éves fejadagjának megtermelésére. Akkor is sokkal kevesebb gyereknek kellene éheznie, ha nem a méregdrágán termelt nyugati élelmiszert küldenénk segélyként az adott térségekbe, hanem pénzt, amiből a térségben elérhető élelmiszert vásárolnának, vagy importálnának onnan, ahol a legolcsóbb.
Több millió elvadult szamár és ló kilövését irányozta elő az ausztrál kormány, mert az általuk lelegelt területek elsivatagosodnak. Vajon az ausztrál munkanélküliekből nem lehetne olyan brigádokat szervezni, akik tartósítanák a húsokat, vagy feldolgoznák egyéb formában, és eljuttatnák az éhező afrikaiaknak?
Az uniós szabályok is sújtanak minket. Például a házilag megtermelt tejet tilos továbbadni. Pedig évtizedeken keresztül így történt, és a családok egy részének, a város környékén élőknek ez is bevételt jelentett. Ausztriában ez ma is így van. Ott nincs ÁNTSZ, vagy nem ennyire bürokratikus? A felelősség érzete sokkal erősebb, ha ismerem a közvetlen felhasználót, mint ha a termék eltűnik a nagy közös süllyesztőben. Így van ez a hússal is. A faluban meghizlalt disznó - kellő felelősségérzettel és ellenőrzéssel - az emberek közötti közvetlen kapcsolatban válhatna áruvá és a közösségi kapcsolatok megtartójává. (Ausztriában a községi vágóhídon levágott termékből jut sógornak és komának is.) A fejlett országok túlszervezett intézményeinek döntéshozói, akik az állatot csak húsként ismerik, ránk erőltetik és ráerőltetik magukra is az elidegenítést fokozó és konzerváló szemléletet.
A termőfölddel reális értéken kell kereskedni, mert csak így lesz becsülete. Az autópálya nem azért drága, mert a kisajátított termőföld ára magas, hanem pl. azért, mert a vízelvezető árok kitűzője ugyan csak negyven Ft/m árral dolgozik, de ezért az állam két áttétellel négyezret fizet. Csak akkor tudjuk az ország területét kultúrtájként fenntartani, ha a forrásokkal való gazdálkodás nem válik garázdálkodássá. És akkor nem kell hibáztatni az idegen földről érkezetteket, hogy elviszik tőlünk a hasznot, hogy el kell tartani őket, vagy netán ránk erőszakolják a hitel felvételét.
Figyeljük meg: vendéglátóhelyeken az első leülők igyekeznek a terem szélén elhelyezkedni. Régi védekezési mechanizmusunk így érvényesül. A túlélési ösztön által belénk nevelt térélmény érvényesül. Bár koszorús költőnk a rónákra voksolt, a változatos felszíni formák és a növényzet jobban vonzza a letelepülőket azért is, mert jobban megtalálják benne a biztonságot adó tér érzetét. Az ember értékítélete és életmódja visszatükröződik a területhasználatban. A térkapcsolatok funkcionális és esztétikai jellemzői összefüggenek a korábbi időszakok fejlődésével, technikájával, szellemi produkcióival. Az ökológiai egyensúly fenntartása nemcsak a természeti egységek között, hanem a növényi felületek s a települések kapcsolatában is kiemelkedően fontos. Ezt nem lehet a kereslet és kínálat elvén szabályozni, hanem az életmód helyi, regionális, globális értékeinek és az alapvető életfunkcióknak a megőrzésére kell törekedni.
Ha a mindent pénzben mérő, rövidlátó politika nem veszi figyelembe a természeti erőforrások és a társadalmi fejlődés egyensúlyát, akkor a különböző motivációk szükségszerűen súlyos konfliktusokhoz vezetnek.
Dr. Ligetvári Ferenc