2014. május 10. - Latinul egérke (musculus) névre keresztelte el 1859-ben Ménétries azt a Távol-Keleten, az Amur vidékén felfedezett nagyméretű, szürkésbarna színű bagolylepkét, amelyről sokáig úgy tudták, hogy hozzánk legközelebb csak Dél-Oroszországban él.
Mígnem Diószeghy László erdélyi festőművész, amatőr lepkekutató rá nem bukkant egy példányára 1913-ban Borosjenő (Ineu) közelében, báró Solymosy Lajos parkjában. Felfedezése nagy szenzációnak számított, hiszen ez a hely több mint 2000 kilométerre van az addig ismert előfordulási helyektől. Ezt követően Franz Dániel müncheni lepkész 1932-ben a Kis-Balatonon, majd 2004-ben Bátorligeten találta meg a lepkét. A második világháború után, az 1950-es évek elején a természettudományi múzeum kutatói nagyobb számban észlelték Bátorligeten, a védett lápban. Ezután sokáig csak egyes példányok kerültek elő, több helyről is, „klasszikus" kis-balatoni és bátorligeti lelőhelyeiről pedig kipusztultnak vélték, mígnem - elsősorban Baranyi Tamás és munkatársai rendszeres kutatásainak köszönhetően - egyre több dél-nyírségi élőhelyét ismerhettük meg. Itt vált bizonyossá, hogy ennek a nagyon különös elterjedésű fajnak a rekettyefüzes fűzlápok az élőhelyei (lásd: Baranyi Tamás, Józsa Árpád és Bartalos László: Arytrura musculus, Natura 2000 fajok kutatása, I., szerk. Varga Z. pp. 73-76.). Ezeknek a friss adatoknak az ismeretében magyar javaslatra került be a faj az élőhelyvédelmi irányelvek II. mellékletébe, mint olyan „közösségi jelentőségű" faj, amely a törvény ereje folytán („ex lege") védett élőhelytípusnak a jelzőfaja, és amely az Európai Unió területén csak Magyarországon és Romániában fordul elő, a Kárpát-medencén kívül pedig csak a Duna-deltában. Életmódját vizsgálták mind magyar, mind pedig német kutatók, az eredményekről több hiteles szakirodalmi forrás áll rendelkezésre. (Hogyan állítható ezek után, hogy „a lepke életmódját senki sem kutatta"?!)
Ezeknek az adatoknak az ismeretében érthetjük meg, miért válhatott ez a faj a magyar természetvédelmi jog alapján is fokozottan védetté, ami azt jelenti, hogy minden fejlődési alakja és élőhelyei is védettek. Ugyanúgy, mint például a kerecsensólyom tojásai és fészkelőhelye is. Vagyis minden olyan rekettyefüzes fűzláp, amelyről tudjuk, hogy ennek a fajnak az élőhelye. A Magazin Lepketánc (április 19.) című riportjában tehát annak alapján tehettek feljelentést a gazdálkodó ellen, hogy a legelőterület megtisztításával együtt elpusztított egy olyan fűzlápfoltot is, amelyet ennek a fokozottan védett fajnak az élőhelyeként ismertek. Mivel fokozottan védett fajjal kapcsolatban bármilyen cselekmény (példányok begyűjtése, fogságban tartása, élőhelyükön beavatkozások elvégzése) csak a Környezet- és Természetvédelmi Főfelügyelőség engedélyével lehetséges, annak az erdésznek a cselekménye, aki ennek engedélye nélkül „cserjeirtás" címén szárzúzóval letarolt egy ilyen fűzlápfoltot, természetkárosításnak minősül. Ez bűncselekmény, amelynek kárértékbecsléséhez két dolgot kell figyelembe venni. Ismerni kell a fokozottan védett faj érintett népességének nagyságát, tehát a fokozottan védett faj egyedeiben esett kárt, illetve azt, hogy az élőhely elpusztítása az adott népességnek előreláthatóan hány nemzedéken keresztül okozhatott veszteséget (vagyis mindaddig, amíg az élőhely nem regenerálódik és újra nem népesül).
Az elpusztított egyedek száma jelen esetben, mivel nem állnak rendelkezésre az elpusztult egyedek, nem számlálhatók meg, csak valószínűségi becslésen alapulhat. Ennek tudományos hitelét az erősítheti meg, ha az adott népességről két vagy több egymástól független becslés létezik, ami ez esetben fennáll a rendelkezésre álló információk alapján.
Hazánknak 2007-ben jelentési kötelezettsége volt a Natura 2000-es fajok állományainak monitorozásával kapcsolatban. A keleti lápi bagolylepke egyes népességeiről akkor a fajjal foglalkozó természetvédelmi szakjogász által készített becslés készült, illetve egy másik személy által készített újabb is a riportban leírt káresemény nagysága kapcsán. Magam szöveg- és számszerű egybevetés alapján úgy látom, hogy a két különböző időpontban elvégzett becslés legalábbis nagyságrendileg egyezik, illetve nem mond ellent egymásnak. Hangsúlyozom, hogy a cselekmény súlya az élőhely elpusztítása esetén jóval nagyobb, mint például amikor egy amatőr lepkegyűjtő megfog néhány, a mesterséges fényre odarepült példányt. Ennek a cselekménynek a hatása ahhoz hasonlítható, mint amikor valaki egy rendszeres évi haszonnal járó vállalkozást károsít meg, ami az „elmaradt haszon" jogi kategóriájával mérhető.
A gazdálkodó legelőt akart létesíteni egy helyrajzilag legelőként bejegyzett területen, amelynek egy része azonban - balszerencséjére - a természetvédelmi törvény hatálya alapján védett lápnak, ráadásul fokozottan védett faj élőhelyének minősül. Itt tehát az egyéni gazdasági haszon érdeke ütközik egy általánosabb érdekkel, az európai szintű természeti értékek megőrzésének kötelezettségével. Ezek az értékek egyúttal az egész nemzet értékei. Ugyanúgy, ahogy a valakinek a birtokán elrejtett római kori ezüst is az egész nemzet kincse, és értéke nem azzal mérhető, hogy hány grammot nyom. Flóránk és faunánk pótolhatatlan ritkaságai is hasonló nemzeti kincsek, ezt fejezi ki az eszmei értékük. Amennyiben termő-, illetve tenyészőhelyeik magánszemélyek tulajdonában vannak, ez rájuk törvényben meghatározott kötelezettségekkel is jár, mint ahogy a műemlék épületben lakó tulajdonos sem végezhet el bizonyos átalakításokat az épületén.
Az ügy jelenlegi fázisában helytelen lenne az előre ítélkezés, prejudikáció. Az ártatlanság vélelme természetesen megilleti a gazdálkodót is. Mint ahogy az is feltételezhető, hogy az eddig nyilatkozó jogászok is a legjobb tudásuk szerint jártak el. Magam, mint a témával hivatásszerűen foglalkozó kutató, a védett fajok élőhelyeinek megőrzésével kapcsolatos felelősségre kívántam rámutatni, amelyet az élőhelyvédelmi irányelv, mint kötelezettséget is előír számunkra. A Lepketánc cím mellett látható kép nem a szóban forgó fajt, hanem a mellesleg szintén védett óriás-hegyibagolylepkét (Eurois occulta) ábrázolja. Varga Zoltán