2017. február 9. - Vannak dolgok, amelyek sohasem avulnak el. Még akkor sem, ha a modern technika szemmel láthatóan túllépett rajtuk. A Tizenkét hónap az erdőn című természetfilm-sorozat, amely a nyolcvanas évek második felében készült, és amelynek kameráján keresztül sok ezer magyar gyerek először pillanthatott be a hazai erdők fái közé, pontosan ilyen.
Ez azért nagy szó, mert a természetfilmek talán még a mozifilmeknél is nagyobb változáson estek át az elmúlt évtizedekben. A manapság használatos képrögzítő eszközök segítségével olyan helyekre kalauzolhatják el a nézőket a filmesek, amelyekről harminc évvel korábban forgató kollégáik nem is álmodhattak. David Attenborough legújabb sorozatában, a Planeth Earth második évadában drónokra szerelt kamerák cikáznak az esőerdők lombkoronájában, hogy testközelből mutassák be az ott élő állatokat. Kristálytiszta felvételeken követhetjük nyomon a víz alatti világ történéseit, az aprócska eszközök pedig lehetővé teszik, hogy a nézők a hangyaboly mélyéről kísérjék figyelemmel, ahogy a rovarok az utódaikat gondozzák, vagy gombáikat termesztik. A modern természetfilmek varázsa nagyrészt abban rejlik, hogy olyan helyekre is el tudják kalauzolni a nézőiket, ahová azok a maguk erejéből soha nem juthatnának el. Ráadásul a gyors vágásoknak, a váratlan perspektívaváltásoknak köszönhetően izgalmak terén az akciómozikkal is fel tudják venni a versenyt.
A magyar sorozat készítőinek sokkal szűkösebbek voltak a lehetőségei. A technikai korlátokról Rácz Gábor rendező beszélt lapunknak. Mint elmondta, akkoriban csak úgy tudtak közeli képeket készíteni az állatokról, ha fokozatosan hozzászoktatták őket a rejtekhelyük jelenlétéhez, majd a sátrukat egyre közelebb vitték az állatokhoz. Ez természetesen nagyon körülményes eljárás volt, és rengeteg időt, türelmet igényelt. 2000 környékén egy finn operatőr érkezett látogatóba Magyarországra, akinek a stáb megmutatta, hogyan szoktak közeli felvételeket készíteni. A külföldi kolléga először rácsodálkozott a magyarok módszerére, majd elővette a kameráját, és felrakott rá egy olyan objektívet, amellyel akár egy madár szeméről is külön felvételt készíthetett volna anélkül, hogy közel kellett volna férkőznie hozzá. Ilyen technikáról a hazai filmkészítők nem is álmodhattak.
Rácz Gábor szerint érdemes megnézni, hogy a nagy produkciók, mint például Attenborough filmjei hány operatőrrel készülnek. Van, amelyik csaknem harminccal. Ők szétszélednek a világban, elkészítik a felvételeiket, majd az eredmény ismeretében a rendező eldönti, hogy mely helyszínek kerüljenek bele a filmbe. Ekkora stáb foglalkoztatására nemcsak Magyarország, de más kisebb országok televízióinak sincsen lehetőségük.
– Előfordult, hogy úszó szarvasokról szerettünk volna felvételeket készíteni. Megkérdeztük a szakembereket, hol lehet erre lehetőségünk. Ők annyit mondtak, hogy valahol a Kis-Dunán. A Kis-Duna több tíz kilométer hosszan nyúlik el, nekünk pedig fogalmunk sem lehetett róla, hogy melyik részén szoktak átkelni a szarvasok. Nem tehettünk mást, mint addig kerestük őket, amíg valahol rájuk nem bukkantunk. Persze abban sem lehettünk biztosak, hogy épp olyan körülmények között találjuk meg őket, amilyenek lehetővé teszik, hogy az akkori eszközeinkkel le tudjuk filmezni őket – emlékszik vissza Rácz Gábor. Nem véletlen, hogy a tizenkét rész elkészítéséhez öt évre volt szükség.
Mit is nyújthat a mai nézőknek egy több mint harminc éve készült természetfilm, amelyet ráadásul nem is a világ valamelyik egzotikus szegletében forgattak, hanem itthon, a gemenci, a zempléni, a gyulaji, a budai, a pilisi és a nagykunsági erdőkben? Azoknak a felnőtteknek, akik gyerekként ezeken a képkockákon találkoztak először a csíkos vadmalacokkal, igenis sokat. A Planeth Earth-szel ellentétben a Tizenkét hónap az erdőn nem a bennfentesség élményét kínálja nézőinek, inkább olyan érzést kelt, mintha egy kellemes sétán vennénk részt egy, a természetet jól ismerő erdész kíséretében, aki Mécs Károly hangján mesél nekünk az erdő lakóiról.
Megtudhatjuk, hogy miért váltották fel egy-két emberöltő alatt az alföldi tölgyrengetegeket a főképp akácból álló erdőségek. Miért nem örülnek a gazdák, ha vaddisznóval lép félre a kocájuk? Bepillantást nyerhetünk az erdőgazdálkodás alapjaiba, és rácsodálkozhatunk a bemutatott területek élővilágának gazdagságára is. Ez a kép egyébként kissé csalóka, a felvételek ugyanis nem az átlagos magyar erdőt mutatják be, hanem azokat az intenzíven vadasított területeket, amelyek korábban arra szolgáltak, hogy Kádár János és más pártvezetők ott élhessék ki a vadászszenvedélyüket.
És akinek van füle hozzá, a narrátor természetfilmek keretein túlmutató erkölcsi állásfoglalásait is meghallhatja. Azt tudták, hogy télen, a legnagyobb szükség idején a vadak megbékélnek egymással, és a másikat nem háborgatva közösen csillapítják az éhségüket az etetőkön? Lenne mit tanulnunk tőlük. Csécsi László
