2020. április 3. - Az illegális migránsok hátizsákjaiban döntő részt a legújabb műholdas helymeghatározók, a legdrágább telefonok és tabletek lapulnak
Kapitális szarvasbikái, nagy agyarú vaddisznói és ritka szép agancsokat viselő őzbakjai miatt Európa egyik leggazdagabb vadászati területének számít az úgynevezett Hóduna.
A világhíres gemenci erdő részeként emlegetett, de attól fizikailag elválasztva, a folyam túlpartján terpeszkedő ősvilági rengeteg szigorú természetvédelmi oltalom alatt áll, így amikor a tömeges és illegális migráció nyomán kiépült a magyar határvédelmi rendszer, itt nem húzhattak föl kerítést a honvédek. Mivel e tényről az őket „önzetlenül” támogató „civil szervezetek” munkatársaitól az illegális migránsok is tudomást szereztek, érthető módon a szabadon maradt sávra fokozottabb nyomás nehezedett, s nehezedik ma is.
Azoknak, akiknek nincsen részletes katonai vagy civil térképük, vagy még sosem jártak arrafelé, érdemes elmondani, a Hóduna és annak tágabb tájéka elképesztően változatos – ami esetünkben annyit tesz, hogy a védelem nézőpontjából csöppet sem egyszerű és könnyű a helyzet. Az elszórt szántóföldi parcellákat átláthatatlan- és szellős erdők keretezik felváltva, rengeteg a fiatalos és a sakáloknak búvóhelyet adó sűrű bozótos, akad két-három tucat mély és összevissza tekergő holtág, zegzugos mezőgazdasági csatornarendszer kiágazásokkal és apró lápokkal körítve, s mindennek tetejében ott van maga a hömpölygő Duna és annak dzsungelt idéző, ötszáz-hatszáz méter szélességű ártere egy masszív töltéssel az oldalában. Zord télen a szél által hajtott hó pillanatok alatt befedi azt a pár aszfaltozott és erdei utat, ami itt-ott akad, és ha elérkezik az árvízi szezon, akkor bizonyos pontokat még erős motorcsónakkal sem hétköznapi mutatvány megközelíteni, pláne ellenőrizni.
Járőr az ösvényen
Az emberek azért járnak a Hódunára és annak vidékére, mert itt található az otthonuk, a birtokuk – vagy mert itt kaptak munkát.
A többi látogató pedig alkalmi vendég, aki vagy a tájék, vagy a sok szép, puskavégre kapható vad okán érkezik. Alapesetben – de most itt az országot-világot sújtó járvány, a kényszerű bezárkózás és a szerettek iránt érzett aggódás, így a szállások üresek, a boltok korán zárnak, a szórakozóhelyek meg eleve ki sem nyitnak.
A mi sanyarú állapotunk azonban az illegális migránsokat csöppet sem zavarja. Sőt irányítóik jó eséllyel úgy számíthattak, jelen napokban a magyar hatóságoknak éppen elegendő sürgető dolga akad az ország más pontjain, így ide már nem jut kellő erő a védekezésre.
Azonban ebből semmi nem igaz, s a határon a koronavírus okozta veszélyhelyzet idején is ott állnak a honvédek és a rendőrök, akik közösen akadályozzák meg, hogy ismét teleszemetelhető átjáróház legyen a telek, a szántó, az üresen álló tanya s végső soron a haza.
A katonai járőr ott tiporja a Hóduna vendégmarasztalón saras ösvényeit, a vadváltókat, gyalog és terepjáróval ellenőrzi a szántóföldek széleit, lesben áll a bokorban, a csatornák és a holtágak bozótosaiban, vagy éppen az árvízvédelmi töltésről pásztázza személyesen vagy magasban szálló drónról a határt. Olykor „véletlenszerűen” belibeg egy-egy helikopter, éjjel pedig mozgásérzékelő és infrakamera segíti a munkát.
Maszk és kesztyű
Egy-egy szolgálat két hétből, azon belül naponta tizenkét órából áll, majd erre következik egy tizenkét órás pihenés és még egyszer ennyi készenlét – mondja érdeklődésünkre Cserti-Csapó Zoltán főhadnagy, a madarasi század parancsnoka. Megtudjuk, az alkoholra zéró a tolerancia, azt még pihenőidőben sem szabad fogyasztani. Ez itt teljes embert kívánó szolgálat – húzza alá. Mindenkinek van maszkja, gumikesztyűje, az előírásnak megfelelően.
Katonáink naponta átlagosan több tucat, olykor százas nagyságrendben akadályozzák meg, hogy az illegális migránsok belépjenek hazánk területére. A szabályok szerint a honvédek az elfogottakat visszatartják a rendőrség kiérkezéséig, majd átadják őket. A rendőrök rabszállító autókkal fuvarozzák őket el a határzáron lévő kapukig, majd az érvényes törvények szerint átkísérik az embereket a kerítés túlsó oldalára.
A századparancsnok munkája kétfelé oszlik – egyrészt bent tevékenykedik az ideiglenes határvédelmi bázis irodájában, másrészt gyakorta személyesen ellenőrzi a rá bízott embereket. Efféle, szabványos konténerekből összeállított alkalmi objektum egyébként négy található délen: az általunk meglátogatott Hercegszántón túl Bácsalmáson, Madarason és Kelebián működik egy-egy bázis.
A fő cél, hogy az egységek gyorsan érhessék el az ideiglenes határzárat mind a hétköznapi szolgálatban, mind pedig akkor, ha segítséget kell(ene) vinniük a többieknek. A parancsnokság amúgy Hódmezővásárhely laktanyájában van. Az eredendően a tatai laktanyában szolgáló főhadnagy családos ember, párja kormánytisztviselő. Van egy másfél esztendős gyermekük, akinek hamarosan érkezik a testvére. Búcsúzóul kifejti, nem először vigyázza bajtársaival a magyar határt, s vélhetően nem is ez lesz az utolsó szolgálata.
Modern eszközök
A határ túloldalán, korábbi riportútjainkon szerzett tapasztalatok sajnos a Hódunán is igaznak bizonyultak. Az illegális migránsok hátizsákjaiban döntő részt a legújabb műholdas helymeghatározók, a legdrágább telefonok és tabletek lapulnak, s utóbbiakról pedig nem egyszer a legfrissebb műholdas fotók néznek vissza ránk. Olyan, elképesztően drága és kiváló minőségű civil hálózsákokat dobálnak el, amilyeneket idehaza még kapni sem lehet. Új gumicsónakjaik – amelyek a kusza ágtengerben vagy a nádtorzsák között persze hamar megfeneklenek és elsüllyednek – pedig látszólag soha nem akarnak elfogyni. Ami kiesik a kezükből, az ott marad, s a végül visszamaradó elképesztő mennyiségű szemetet természetesen az államkassza terhére kell elszállítani és megsemmisíteni.
Ez itt körülöttünk Európa egyik legjobb vadászterülete, így az élet annak ellenére sem állhat le, hogy mi itt vagyunk – mutat körbe a karapancsai kastély közelében lévő szolgálati helyén Nagy Gergely főtörzsőrmester. Mindez annyit tesz, hogy amikor beindul a szezon, a lezárt vadászterületet igyekeznek úgy kialakítani, hogy a puskások ne veszélyeztessék a katonákat és a rendőröket, de közben az őrizet ereje se csorbuljon.
Jogosan vetődik fel a kérdés, mi történik ilyenkor az illegális migránsokkal, az életük esetleg nem kerül-e veszélybe? A feleletet az egyik helyi vadász adja meg: ahol várhatóan lőnek, oda valahogy soha nem mennek az idegenek. A vadászat tényét amúgy kötelezően meghirdetik, s ezt egészen biztosan olvassák és továbbítják valakik. A helyi férfi szerint a véletlen balesetek elmaradása is azt igazolja, hogy igencsak szervezetten és olajozottan megy az ismeretlen eredetű és szándékú tömeg mozgatása. A felfedezett illegális migránsok gyakorta megpróbálnak elfutni, de hátizsákkal és ezen az összetett, szegdelt terepen ez eredendően elvetélt vállalkozás – mondja a főtörzsőrmester. Ellenállást eddig szerencsére nem tapasztaltak.
A szolgálat nem könnyű, hazugság lenne mást állítani, de az ember mégsem egy füstös város irodájában, a négy fal közé zárva tölti az idejét – fogalmaz Nagy Gergely. Hozzáteszi, van, aki nem csekély pénzt fizet azért, hogy „nulla-huszonnégyben” a természetben lehessen, nekik pedig ez az alap. Lázin Miklós András