A környezetvédelmi szakpolitika tele van meg nem valósult tervekkel, rossz vagy be nem tartott alkukkal. Vizeink többsége veszélyeztetett; áruként érkező szeméthalmok terhelik a liberalizált piac tisztaságát; fogyasztói társadalmunk egyre kevesebb kedvet érez egy fenntarthatóbb életmód megfizetéséhez.
Kevesek által hangoztatott alappárhuzam lehetne a még mindig el nem fogadott külpolitikai stratégia zöldülése is. Annak érdekében, hogy Bős–Nagymaros élménye végre olyan nemzetközi jogi környezetet tudjon kialakítani, ahol a szennyező valóban fizet. Ezt a hetvenes években megálmodott és rögzített alapelvet a mai napig képtelenség betartani és betartatni. Nem azért, mert "kis ország vagyunk", hanem mert megfelelő alkupozíciókat kialakítani képtelenek. Fodor Gábor nekiindulása pont azt a lendületet mutatta, ahogy egy alkupozíció kialakítható lenne egy olyan környezetvédelmi mintaországgal szemben, mint Ausztria.
Fontos a személyiség
Érdemes láttatni egy olyan pontot, ahol érzékelhetővé válik a környezetvédelmi "siker és sikertelenség". Kevesen emlékeznek arra, hogy a johannesburgi földcsúcson egy magyar ökodiplomatának, Faragó Tibornak sikerült az akkori huszonötök mindegyikét – kemény munkával – meggyőzni: érdemes felmutatnunk nekünk, európaiaknak egy közös szén-dioxid-kibocsátás-csökkentést. A mindenkinek szimpatikus erőfeszítés – főleg a Bush-féle általános debilitással szemben – jelentős elismerést hozott hazánknak. Ritkán fordul elő az, ami 2001-ben megtörtént, amikor a belga EU-elnökség részéről Magda Aelvoet környezetvédelmi miniszter elismerte, hogy Magyarország elősegítette, hogy térségünk országai az EU-val egyező klímavédelmi álláspontot alakítsanak ki.
Fontos a politikus személye. Fontos, milyen intenzitással lép fel és milyen alkupozíciót tud teremteni. Ökopolitikában például a környezetvédelmi miniszterek többsége nem értette vagy nem értette jól a fenntartható fejlődés vagy a transzparencia fogalmát. Ez lenne pedig a minimum, hiszen e nélkül a hiteles identitás se megteremthető. Másrészt egyszerre kéne konfliktus- és konszenzusorientáltnak lennie. Vállalni a környezetvédelmi problémákat, és olyan kompromisszumot kötnie, ami nem csak a piacnak vagy a mutyinak kedvez. Érdemes egyértelműen fogalmazni: egyszerűen szennyezést befogadó országként lekezelnek bennünket. Akkor is, amikor a németek vitatják a beérkező szemét egy részének eredetét; akkor is, amikor a románok fenntartják az aranybánya-építési terveiket; amikor a szlovákok csak árvizekkor juttatnak elég vizet a Szigetközbe.
Fodor Gáborról – eddigi politikai karrierje alapján – aligha állíthatnánk, hogy agresszív karakter lenne. Kétségtelen, hogy van egy elég markáns jogvédő "arca", civil ügyekben mindig is ott volt az első sorban, sőt a pártja elitjét is kritizálta a bősi kérdésben elfoglalt álláspontja kapcsán. Hosszú éveken keresztül tartó környezetvédelmi bizottsági tagsága miatt nem csak megismerhette ezt a szakterületet, hanem azt is láthatta, hogy mi lett Illés Zoltán sorsa a Fideszben a konfliktusorientált magatartása miatt. Fodor nagy lendülete viszont, párnapos miniszterként, nem magyarázható azzal, hogy jó a sajtója. Legyen másnak is jó, elvégre politikusokról beszélünk.
Cselekvési kényszer
Viccesnek tűnhetett, amikor az osztrákok elleni morcos fellépése hirtelen azzal a Sólyom Lászlóval tette egy platformra, akit liberális körökben manapság görcsös környezetvédőnek látnak. Fodor tájékozott annyira, hogy talán a differenciált fogalomhasználattal nem lesz gond, viszont ez a bután agresszív felütés egyszerűen rémesre sikeredett. Fodornak ugyanis, miután csak egyszerűen túlélte – egyfajta általános optimizmust mutatva – a zöldek és politikusok részvételével tartott szimultán vitákat a médiában és a bizottsági meghallgatáson, rögtön bele kellett kapnia a Rába-ügybe. Érzékelhető volt, hogy valami "ütőset" kéne letennie a politika asztalára, ne tűnjön úgy, hogy tárcáját csak elnöki ambíciói helyett kapta. Annyira bele is kapott a feladatba, hogy csak egy órája maradt reprezentatíve metrózni, hiszen ez már egy buta hagyomány a zöldminisztereknél.
Hibás stratégia
Fodor egy olyan játékelméleti stratégiát választott, ami már Hruscsovnak se jött be anno: azt, amelyikben az egyik félnek félre kell húznia a kormányt. Fodor húzta félre, hiszen egy ponton túl eszköztelennek érezhette magát, ahol a fenyegetések fenntartása csak őt teheti nevetségessé. Nem jelentettük fel Ausztriát az Európai Bíróságon; nem értünk el semmit a szennyezés elleni tiltakozásunkkal. Az eredmény egy óriási gagyi lett, egy környezetvédelmi kommandó felállításával. Ami valószínűleg az egész Rába-ügyet a szigetközi vízpótlás hatékonyságára emeli majd, és ez egyenlő a nullával.
A legrosszabb, hogy nem volt ebben a történetben semmi ötlet, csak izzadás. Nem tudom, mivel szoríthattuk volna meg az osztrákokat, hogy változtassanak a hozzáállásukon. A kifejezetten büszke osztrák identitástudatban nagyon ott van az ökológiai magabiztosság. Tán nem kellett volna többet tenni a nagy diplomáciai csörte helyett, mint felkérni pár tekintélyes magyar írót, akinek van valami minimális köze a Rábához is, hogy írja meg a hat éve tartó szennyezésről személyes benyomásait, és azt az osztrák olvasóközönség elé tárni.
Többet ért volna, mint kommandózni. Vasali Zoltán, politikai elemző