2007. június 11.
Hogy milyen is az 1997-ben életbe lépett új magyarországi vadásztörvényünk? Homonnay Zsombornak, a Magyar Vadászlap szerkesztőjének szavait kölcsönözve: lefegyverező. Azt már talán mondanom sem kell, hogy nem nagyszerűsége miatt az, hanem azért, mert idén tavasztól sokaknak szögre kell akasztaniuk a puskájukat vagy puskáikat, akkor is, ha fegyvertartási engedélyük megmaradhat, s csak a korábbi vadászati lehetőségeikhez nem jutnak hozzá darab időre, nevezetesen tíz esztendőre. Ez legtöbbször annak köszönhető , hogy tíz évenként újra és újra eldönthetik a helyi földulajdonosi közösségek, hogy vadászati jogukat bérbe adják, avagy maguk kívánják gyakorolni, azaz a nagyobb fölterülettel és vadászati jogosítvánnyal rendelkezők kezükben tartják és élnek törvény adta jogaikkal. 1996-ban ugyanis kies hazánkban is a földtulajdonhoz kötötték - mint korábban sok nyugat-európai országban - a vadászati jogot. (Korábban ezzel az állam rendelkezett, csakúgy, mint a vad tulajdonjogával, mely vad az elejtése pillanatában megy át a vadászatra jogosult tulajdonába, s az rendelkezik vele: eladja, szétosztja, megeszi stb., de ez korábban is így volt.) No, de jómagam arra vállalkoztam e hasábokon, hogy rávilágítsak, miért nem túl jó a törvény, mint ahogy sok másik hazai paragrafusnak is vannak kehéi . Ha ez a gyakorlat a művelt nyugaton kiválóan működött volna, miért jönnek hazánkba, s túlzás nélkül mondom, csillagászati összegekért vadászni Németországból, Franciaországból, Olaszországból. Megmondom. Mert ott egyes vadfajok írmagját is kiirtották már szisztematikusan. (Más kérdés, hogy hazánk ökológiai adottságai is kedvezőbbek a nemesvad - őz, szarvas - agancsának kifejlődéséhez.) A másik ok: mikor tíz éve, de idén is átrajzolták az új vadászterületeket, minden társaság tudta: mely határrészek kerülnek el tőle. Itt puskázták a vaddisznótól kezdve a vakondon át a fácánt, de még a cinkét is. Kinek lett ez jó? Látjuk.
