2007-07-30.
KUNBARACS A tizenkét tetemen se lövés, se kutyaharapás nem volt: kiszáradtak
Soha nem tapasztalt pusztulás van a kunbaracsi határban élő vadállományban. A napokban több őzgida elhullott a kánikulában.
Az itató körúton a terepjáróval 10-15 kilométer/óra sebességgel tudtunk csak haladni. Mögöttünk a mezőőr traktorával vontatta az ötven hektoliteres, vízzel teli lajtot. A csaradai részen a köles máskor derékig érne, most csak jó féllábszárig nőtt. A vadaknak vetett kukorica sem szökkent magasra, de ettől nagyobb baj, hogy a ritka szemes csövek szinte besültek a kánikulában. Elsőként a Hugyecz-tanyahelynél lévő itatónál álltunk meg.
Százhúsz liter víz fér bele. Kikotrom a szemetet, addig a barátom curükkbe megy, a széles slagra rányitja a csapot, és máris jöhetnének a jószágok. Ha tudnák, hogy a traktor hangja most mit jelent, már itt lennének – mondta a pilótánk, Szabó István. Aztán tovább haladtunk az egykoron zsombékos, nádas vidéken. A köles-, szudánifű- és bunkóscirok-vetésnek legfeljebb csak a fácánok örülhetnek. Az itatónál a mezőőr beszámolt arról, hogy a minap három elhullott kis őzet talált, és számba vették a többit is, mígnem ketten tucatnyit számoltak össze. Az biztos, hogy sem lövés, sem kutyaharapás nem volt rajtuk. Szomjan halhattak.
Harmadik állomásunk az Oleácsik-tanyahely volt. Az itató körös-körül őznyomos. Elzötykölődtünk a Makai-tanyaromhoz, majd a buckákon át haladva megütötte orrunkat a bűz. A volt Csorba-tanya közelében őztetem. A kóbor ebek már belekóstoltak. A Pazsitka-földi itató is tele lett. Utunk a foltokban kiszáradt hereföld mellett vezetett a Lackovics-tanyahelyhez, ahol ismét megcsapolták a lajtot. Ezután addig kacskaringóztunk az erdős-pusztás-borókás vidéken, mígnem rámentünk egy betonútra, és hamar lehajtottunk a kitaposott porosra. Szinte nekimentünk egy nádasnak, ami előtt megtelt szemeteskonténer szaglott. Szabó István kicsit eltűnt a zöld növényzetben, majd magától távol tartva bekötözött nejlonzsákkal tért vissza.
Zsákszám hordja ide valaki a szerencsétlen jószágok maradékát: őzfejeket, koponyacsontokat, lábakat, bőröket, néha még beleket is. Itt van ez a konténer! Ezért is hiába telefonálgatok, hogy méltóztassék eljönni a hulladékszállító – méltatlankodott Landauer János, aki közeli házából jött oda. – Pistukám – fordult Szabó úrhoz –, mint önkormányzati képviselő, tegyél valamit! Vannak erre üdülőtanyák is. Borzasztó a bűz! – mondta és elköszönt, mi pedig irányt vettünk a Kerekerdőnek. Bár a terület Kunbaracshoz tartozik, a ladánybenei földtulajdonosi közösségé, mely a vizet illetően biztosan nem veszi számba a vadakat. Amíg az itató körüli őznyomrengetegen sajnálkoztunk, orrfacsaró bűz terjengett. A szag irányában rókatetem. Ezt elhagyva a Gombai-major lett az úti cél, onnan pedig az Ábrahám-tanyahely melletti tartályhoz mentünk.
Ez utóbbi volt az egyetlen, ami nem volt száraz. Nem úgy a 15-ös vadászles közeli. Innen a Kunbaracs–Ladánybene összekötő úton a Határútra tértünk. „A keze száradjon le!” – mérgelődött a szemétkupacok láttán Szabó úr, és zötykölődtünk tovább. A Hardi-tanyahely nyárfái alatt a tizenharmadik itatót töltötték a férfiak, amikor a mezőőr is megadta magának a feladatot: „Felhívom az erdészt, mert balkezes (illegális – a szerk.) favágás van az akácosban.”
A Danics-tanyahelyen is kinyitották a lajt csapját, és a három-négy méter mély, kiszáradt csatorna partján haladtunk. Legközelebb egy elhagyott szőlőtábla mellett álltunk meg. Az itató körül fűszál sem volt, mert annyira agyontaposták a vadak; mit tudni, mióta járhatnak ide – hiába. „Gondoskodás szempontjából gazdátlan ez a hely” – jegyezte meg az egyik utastárs. Ekkor már jó huszonöt kilométert hagytunk magunk mögött, és tizenhat itatót töltöttünk meg.
A „merrefelé járunk?” kérdésre azt a választ kaptuk: inkább ne kapjunk levegőt, de húzzuk fel az ablakot. A kákási részen elleptek bennünket a legyek, a böglyök. Ugyanis – mint azt sokan tudják a környéken – a kerekegyházi baromfitartók ide hordatják a trágyát. Az óriáskupacok váltják egymást. A Kerekegyházát Lajosmizsével összekötő út mentén is borzalmas a szag és a legyek hada, amit a közeli tanyákban lakók kénytelenek elviselni. Néhány perc múlva a baracsi bekötőútra értünk, amiről jobbra a mezőőr tanyája. – Állandóan locsolom a területet, s alkonyatkor 20-25 méterre bejönnek az őzek hűsölni, és az itatójukat is naponta feltöltöm – mondta. Ha Fehér István példájára – a vadászterület gazdái – nem csak a puskavégnél vennék számba a vadállományt, akkor minden bizonnyal kevesebb elhullott gida feküdne a baracsi határban.
