Van abban valami nagyon elgondolkodtató, amit Szabó István, a kunbaracsi polgárőrök vezetője a lajtos traktorról meg annak hangjáról megjegyzett: ha a szomjúságtól szenvedő vadak tudnák, hogy a gép zúgása mit jelent, az itatóhoz sereglenének.
De a kunbaracsi erdők és mezők vadjainak füle nem társít vizet a gépzúgáshoz. Ilyen pavlovi reflexet nem fejlesztett ki bennük a vadásztársaság. Mert minek vizet hordani, ha egyszer az állatok a hajnali harmaton is túlélik a nyarakat? Most azonban az iszonyatos légköri aszály elszívta a víznek az utolsó molekuláját is.
Régen lehetett, amikor ilyen csörgősre száradt a Kiskunság. Nyilvánvalóan még a vadászok sem kalkuláltak az ilyen szélsőséges időjárással. Ez pedig súlyos mulasztás részükről, mert a vadászoknak a kevésbé valószínű eseményekkel is számolniuk kell. Merthogy ők is gazdálkodók. Legalábbis máskor erre hivatkoznak, és az őzpörkölt mellett érdekeseket tudnak mesélni arról, miként fejtik meg apró jelekből az erdő egész életét.
A nyomolvasás most valahogy elmaradt. Pedig amikor a kukorica levele barna szivarrá csavarodott, a forró kőhegyek hátáról származó szeder termése összetöpörödött, amikor maghozás előtt homokba pusztult a betyárkóró, szóval mindez már hetekkel ezelőtt jelezte égbekiáltóan: szenvednek a vadállatok is. Abban is lehet igazság, amit a vadakat itató erdei ember eresztett el foghegyről: ha a vadászterület gazdái nem csak a puskavégnél vennék számba a vadállományt, akkor bizonyára kevesebb elhullott gida feküdne a baracsi határban. Miklay Jenő