Példátlan fejlemény ki ez évben a közös agrárpolitikában: gabona- és tejhiány a piacon! Az Európai Bizottság szerint mindez annak a jele, hogy „működik a reform". Mások - köztük a magyarok - arra intenek: az energia- után bekövetkezhet az élelmiszerimport-függőség is.
A még néhány éve is intervenció után kiáltó gabona- és tejtengerek leapadása felettébb érzékeny időszakban köszöntött be: az Európai Bizottság néhány hét múlva készül közzétenni szokásos „félidős" agrárjelentését. Emlékezetes, hogy az elmúlt tizenhét év másból sem állt, mint EU-agrárreformok egymásutánjából, amelyek következetesen ugyanabba az irányba mutattak: annak szavatolását igyekeztek elérni, hogy a gazda lehetőleg eztán is megmaradjon gazdának - csak éppen kevesebbet termeljen...
A közös piac megalakulásakor teremtett agrárpolitika még az élelmiszer-ellátási biztonságot tekintette prioritásnak. Hamar kiderült azonban, hogy a rendszer túl jól sikerült, ráadásul a modern termesztési, tárolási, feldolgozási technológiák az igények oldalán is módosulást hoztak. Ez oda vezetett, hogy a közös agrárpolitika nagyrészt mindenféle eladhatatlan készleteket produkált. Zajlott a szubvencionált túltermelés, miközben a mind globálisabbá váló világpiac egyre nehezebben tolerálta a közösségi gazdák versenyt torzító védettségét. (A magyar agrárium is szenvedett ettől eleget, amíg a kapukon kívül volt...) Ez indította el a kilencvenes évek elején azt a mindmáig tartó folyamatot, amelynek célja kezdetben a támogatás és az árképzés elszakítása volt, ezután a támogatásokat a termelésről is leválasztották.
A szándék látszólag világos volt: az senkinek sem érdeke, hogy a vidék elnéptelenedjen. A gazda továbbra is kaphat támogatást azért, ha megmarad farmernak és ügyel az agrárkörnyezet megőrzésére. De azt, hogy gazdaként mit termel, hogyan és mennyiért, már döntően a piaci viszonyok kellene, hogy befolyásolják. Eddig az elmélet. A gyakorlat azonban mást is hozott. Köztük azt, hogy szektorális hiányok kezdtek feltűnni; ezek helyenként már-már a közösségi importigény lehetőségét is felvetik, miközben például a gabonánál felszökő árak óhatatlanul megkezdik a begyűrűzést más szektorokba is.
Mindezzel szembesülve a magyar agrártárca vezetője Brüsszelben egyenesen az agrárreform-filozófia megállítását, sőt visszafordítását is felvetette, arra emlékeztetve, hogy mindig könnyebb szétverni valamit, mint újrateremteni. Bizottsági - és számos tagországi – olvasatban azonban a hiány keletkezése és nyomában az áremelkedés azt mutatja, hogy a reformok kezdik éreztetni hatásukat, és a piac megkezdte a visszajelzést. Ezt idővel szerintük igenis követi majd a gazdák azon felismerése, hogy mégiscsak érdemes abba invesztálni, amit jól visszaigazol a piac.
Valójában a magyar érvelés sem alaptalan. Különösen nem abban, hogy különböző adottságú országokban ezek a folyamatok eltérő módon csapódhatnak le. Csak éppen jelentős mértékben szélmalomharc is az egész. Az agrárreformok eddigi láncolata elért már annyit, hogy a gazdák felismerjék a „nemtermelés" közvetlen anyagi hasznát. De mivel a pénz közben jön, a piaci ösztönzők hatása is csak egyfajta szűrőn át érződik - ha egyáltalán. Olyan köztes állapot ez, amely hosszabb távon biztos módosul még. De aligha a magyar vágyak szerint. Ahhoz ez az EU már valóban nem ugyanaz, mint a közös agrárpolitika hajnalán.
A régi rendszer nagyon egységes, zárt világ volt, amelyben a támogatást, az árakat és a termelési kvótákat is szigorúan elosztották. Ezt az elmúlt másfél évtized széttörte, s most mindenből csak félig van valami. De szinte biztos, hogy huszonhét tagállammal lehetetlen a korábbi mechanizmusok eredményes működtetése. Már egy „egyszerű" kvótaalku is... Amikor kitalálták, még hatan ültek az asztal körül. Most csaknem ötször annyian.
Ettől persze a honi agrárpolitika lehet támogatáspárti. Mindaddig, amíg ez nagyobb versenyképességre nevel, nem pedig védettségre szoktat.
FORIS GYÖRGY
a szerző a Bruxinfo EU-szakértője