Sajóládi ligeterdő: a magyar természetvédelem fiaskója
Egy biztosítótársaság csak akkor fizet a biztosítottnak betörés esetén, ha az ügyfél hitelt érdemlő módon bizonyítani tudja, hogy erős volt a zár. Aki nem gondoskodik saját tulajdona védelméről, az gondatlan gazda. Mindenki felelős a saját portájáért. A felelősség még nagyobb, ha valaki vagyonkezelőként más vagyona fölött rendelkezik. A vagyonkezelő társaságok a befektető pénzével játszanak, a nemzeti parkok kezelőire pedig állami föld van bízva, össznépi, nemzeti vagyon. Védett területek. Védettek-e vajon?
Sokkoló hír: „Mindössze két hektár maradt az Aggteleki Nemzeti Park területén lévő 180 hektáros sajóládi ligeterdőből. Néhány év alatt fokozatosan ellopták, illetve maga az erdészet termelte ki a fákat, állítja Zsák Ferenc, a Tiszántúli Természetvédők Társulásának vezetője" - olvasható a Magyar Nemzet 2007. december 14-i számában. A sajóládi ligeterdő túl azon, hogy az Aggteleki Nemzeti Park része, Natura 2000 terület is, tehát elvileg uniós védelmet is élvez. Csaknem ötven ritka faj élt itt. Egyéb források is megerősítik, hogy a pusztítás szinte maradéktalan, 98 százalékos, tudniillik a 180 hektárból hír mondónak mintegy két hektár maradt. Az eset kapcsán azonnali kérdések merülnek fel - s a parlament persze most is üres, a képviselők úgymond ennél fontosabb dolgokkal foglalkoznak. Az orvoshoz utolsó stádiumban forduló rákbetegtől is azt szokás kérdezni: miért csak most? Miért nem előbb? Azonnali kérdés, hogy miért csak most? Miért kellett kivárni a végső stádiumot? Tíz hektár eltűnése még nem feltűnő? Száz hektár eltűnése még nem feltűnő? Ha voltak a pusztításnak előjelei s jelei, hogy maradhatott a folyamat titokban egész a végkifejletig? Azonnali válasz az azonnali kérdésre persze nincs, de beszélni azért szabad, ugye?
Hadd mondjam el, nemzeti örökségünk, a védett sajóládi erdő vészeséért sokan felelősek, de legkevésbé a fatolvajok. A karmikus rend szerint a tűz dolga az, hogy égjen. A tűzoltó dolga pedig az, hogy oltson. A karmikus rend szerint az ellenség dolga az, hogy támadjon. A honvédség dolga meg az, hogy ilyenkor megvédje a hazát. A fatolvaj dolga is a karmikus rend szerint igencsak egyszerű: lopnia kell a fát. Akik tehát ebben a történetben rendeltetésszerűen működtek, azok épp a fatolvajok. Ők csak a dolgukat tették. Ha mások is tették volna a dolgukat, akkor a sajóládi erdő ma is lábon állna, itt-ott persze kissé megrongálva, bár, de hát ebcsont beforr.
Az, hogy a sajóládi erdő pusztulásából csak mostanra válhatott hír, felveti a sajtó felelősségét, s a valódi természetvédelem magányát a klíma-hablaty közepette. A jéghegyposztamensen égbe kiáltó jegesmedve fotója jól eladható, de Zsák Ferenc természetvédő vagy Vitéz Gábor ökológus figyelmeztetése már nem. Vegyük észre, itt korántsem valami hirtelen eseményről van szó. Öt éven keresztül folyt a módszeres erdőirtás, nemzeti parki területen.
A sajóládi fanyűvés - a sajtóé mellett - az erdészek közvetett és közvetlen felelősségét is felveti. Ekkora erdőtag levágása nem történhet csak úgy, cinkos szemhunyorítás, korrupció nélkül, de még fontosabb, hogy a pusztítás a bevett erdészeti gyakorlat miatt maradhatott észrevétlen egész a végső stádiumig. Civil szervezetek egy-egy szörnyű tarvágás láttán hányszor kiáltottak már segítségért, és hányszor bizonyították be az erdészek, hogy amit szegény bolond, civil polgárok látnak, az nem természetpusztítás, nem erdőirtás, hanem rendeltetésszerű erdőhasználat, jövőorientált erdőgazdálkodás, csak hát ezek a rövidlátó civilek képtelenek felfogni, hogy a husáng majd háromszáz év múlva fa lesz. Minden erdész-természetvédő párbeszéd vége az, hogy valamilyen szakmai alibire hivatkozva megszólal a gépfűrész. Ha egy ország évszázadok óta úgy van szocializálva, hogy az erdőirtás egy szakmailag megengedett és korrekt művelet, akkor miért tiltakoznának épp a sajóládi erdő kitermelése ellen?
A sajóládi történet azt is elárulja, hogy egy közösség nem feltétlenül érdekelt saját környezete megmaradásában. A bennszülött effektus, az ökológiai érzéketlenség, a természetpusztítás iránti közöny és a pillanatnyi előnyök mindenek elé való helyezése itt is érvényesült. A sajóládi emberek nem tudták, vagy nem akarták megvédeni saját határukat - mások vagy épp önmaguk ellen.
Itt valami nagyon nem stimmel. A Szépművészeti Múzeumba nem mehetsz be úgy, hogy jaj, fent van-e még a kép a falon, vagy ellopták, ám a nemzeti parkokba úgy lépsz be, hogy sohase tudhatod, mi történt a legutóbbi látogatásod óta, kik, milyen lógó alatt, mit rontottak el, romboltak le, vágtak ki.
Ha ez megtörténhetett, akkor minden megtörténhet. Akkor bármi megtörténhet. Ha ez megtörténhetett, akkor a magyar természetvédelem egésze: illúzió. A sajóládi eset nyomán minden eddiginél egyértelműbb: a pártállamtól megörökölt állami erdőgazdaságok nem alkalmasak a nemzeti parkok és védett területek méltó kezelésére. Követelem, hogy az állami kézben lévő, védett területek, nemzeti parkok és tájvédelmi körzetek kerüljenek természetvédelmi civil szervezetek, úgymint a WWF és a Greenpeace kezelésébe, s ezeken a területeken tiltsák be a fakitermelést. A természet érdekei - és értékei - csak az erdőgazdálkodással szembeni zéró tolerancia eszközével védhetők meg. Ebből persze a zöld bűnözéssel szembeni zéró tolerancia elve is következik. Sebeők János