Pedig a Magyar Madártani Egyesület zalai csoportja, s a Balaton-felvidéki Nemzeti Park Igazgatóság által működtetett madárkórházban megtanulhatták volna már, hogy minden kétlábú sem elvetemült madárnyúzó. Igaz, hogy szorult helyzetüket a mi fajtánk okozta (lakhelyüket, egy templomtornyot lezárták a madarak elől, így a szülők nem jutottak be hozzájuk az élelemmel, véletlen szerencse, hogy az egyébként örvendetesen népes fészekalj megmenekült), ám szabadulásuk, majd a szakszerű kórházi ápolás is ember műve. A kisbaglyok is részei a jelenlegi, a munkatársaknak napi huszonnégy óra elfoglaltságot adó fenékpusztai teltháznak.
A fenékpusztai Balaton-parton sok éve működő tábor egyre híresebb, többek közt ennek tudható be, hogy minden idényben többen keresik fel. Vannak, akik kíváncsi turistaként érkeznek, megnézni az itt ápolt madarakat, vagy megismerkedni az ugyancsak gőzerővel zajló madárgyűrűzés okával és mikéntjével. Ebből a szempontból új rekordot hoz ez az év is: a korábbi egyéni csúcs valamivel több, mint ötezer látogató volt, ebben a szezonban viszont már túl vannak a négyezrediken.
S madárból is egyre több van - ennek vannak igazán kézzelfogható jelei is. Az ember bármerre indul a bázison, ketrecekbe, kalitkákba botlik - itt mű gólyafészken gubbasztanak a törött szárnyú fiókák, mellettük galambok darvadoznak, a sufni sötétjében pedig a jelenlegi első számú kedvenc, egy kis kifordult szárnyú kuvik várja megadóan, hogy elkészüljön végre a neki szánt nagy kalitka.
- Talán egy kicsit túlzásba is vittük a gondoskodást - mutatja a tábor egyik munkatársa, Paprika Anikó, szakszerű gyűrűzőmódszerrel szétfújva a tollat a nagy, riadt szemeket meresztő fióka mellén. Így válik láthatóvá a (túlságosan) vastag zsírpárna. - Borzasztó jó fej kis madár ez, az ember jártában-keltében nehezen állja meg, hogy valami csemegével ne kedveskedjen neki. Ő persze megeszi, s hízik tőle, lehet, hogy tartanunk kell egy kis fogyókúrát...
Ez a valami csemege persze madárízlés szerint értendő: a fagyasztva tárolt, majd felolvasztott, s ennek nyomán eléggé viseltes napos csibét én tudom nélkülözni, a kis betegek azonban imádják, havi szinten négyezer darab is eltűnik a csőrökben. S a dologgal nincs is semmi baj, amíg működik a beszerzési forrás, egy csirkekeltető telep, ahonnan a selejtet bocsátják rendelkezésre. Pár éve, a fenékpusztaiak által mindig is feleslegesnek mondott madárinfluenza-hisztéria idején akadt csak némi probléma, amikor a hasonló telepeket zárták - de a begyek akkori korgása szerencsére ma már csak egy rossz emlék.
Fenékpusztán nincs is idő sokat merengeni a múlton, mai feladatok töltik ki az időt. Áram ütötte, autó gázolta, mérgezett, vigyázatlanul ablaküvegnek repült, sőt, még légpuska sebezte madarak is gyógyulnak itt, kisebb-nagyobb esélyekkel.
- Minden madárnak külön története van - mondja Benke Szabolcs, aki a tegnapi vendégeket kalauzolta a röpdék között. - Szerencsére egyre többen tudnak rólunk, rengeteg telefonhívást kapunk, jelzéseket sérült madarakról, illetve sokan megteszik azt is, hogy akár messzi földről el is hozzák ide a jószágot.
A gyorsaság madarak sérülései esetén is alapvetően fontos körülmény. Szabolcs a baglyok röpdéjénél mesélte: a két erdei füles vélhetően sosem kerülhet vissza a rendes madáréletbe, nagyjából egy hét után jutottak szakértők kezébe, amikor viszont töréseiket nem lehetett már gyógyítani. Addigra - mint a kórházi ember fogalmazott - a csonthártya beszárad, s hiába teszik helyre a sérült testrészt, össze már soha nem forrhat.
Ebben a röpdében gyógyulgat a mostani mezőny legértékesebb tagja, egy réti füles, mely nálunk fokozottan védett, 250 ezer forintos eszmei értékkel. (A már említett kis kuvik sem akárki, 100 ezer forintot ér elméletileg.). Szemben, az egerészölyvek röpdéje a legnagyobb, de így is a legzsúfoltabb: 17 madár otthona. Hárman közülük már egész jó állapotban vannak, a szándékok szerint napokon belül szabadon engedik őket. A szakemberek bíznak benne, hogy menni fog a dolog, de a siker itt nem csak azon múlik, hogy a fizikai sérüléseket ki tudta-e heverni a madár.
- Ebből a szempontból is nagyon fontos kérdés, hogy az adott madár milyen gyorsan kerül ide - részletezte Benke Szabolcs. - Egy vadmadarat csak szakember tud megfelelően ápolni, hisz vigyázni kell a három lépés távolságra, hogy az állat ne szokjon hozzá túlságosan és végleg az emberhez, hogy alkalmas legyen újra, (vagy fióka esetében egyáltalán) a való életre. Volt gólyánk, amely egy családnál már annyira megszokta a gondoskodást, hogy hiába engedtük el, vadászat helyett a közeli kocsmába ment kaját kunyerálni.
Fiókák esetében a kórháziaknak nem az etetés az egyetlen szülőpótló feladata. Vadászni, sőt repülni is meg kell tanítani sok madarat - s bár elsőre tán meglepő, Paprika Anikó elmondta: az utóbbi az egyszerűbb.
- Szépen lassan mindegyik rájön, mire van a szárnya, ugrálnak a röpdékben, s egyszerre azon kapják magukat, hogy túl alacsony nekik. A vadászat fogósabb kérdés. Nemrég volt négy kis gyöngybaglyunk, melyeket az olvasztott naposcsibéről szerettünk volna átszoktatni a természetes táplálék egérre. De hiába raktuk be hozzájuk a dobozba a rágcsálókat, csak nézegették. Aztán pár nap múlva megfojtották őket, de enni akkor sem kértek belőlük. Az lett a vége, hogy éheztettük őket egy kicsit, s a fagyasztóból elővéve ismét feltálaltuk az egereket. Akkor kiderült, hogy az éhség tényleg nagy úr...!
A fenékpusztaival együtt az országban három kifejezett madár-ispotály működik. A sérült és beteg állatokat amúgy az állatkertek is fogadják, ám a mendemonda szert ott inkább oroszláneledelként, mint orvosi feladatként tekintenek rájuk.
A madárkórházban a rengeteg tollas beteg miatt ismét bővítésen gondolkoznak: a gólyáknak például új, visszaszoktató röpde készülne, bekerítve, de tető nélkül, ahonnan a gyógyultak saját elhatározásból elröppenhetnek. Itt kapnak helyet azok a madarak, melyeket mostanság minden reggel elengednek a réten, este viszont maguktól sétálnak vissza a biztonságos kórházba. Varga Andor