És az egyetemek is, mert a folyó kiadásokra, például fénymásoló papírra és a villanyszámla kifizetésére már nincs pénzük. De nyöghetik majd a lízingdíjakat is. Mert a fejlesztések sok esetben magánbefektetők révén valósulnak meg. Az intézmény lényegében majd visszabérli a kollégiumot, tantermet. És fizeti a bérleti lízingdíjat. Ha tudja. Főleg ha tudja, mert a támogatott egyetemek zöme évek óta apadó hallgatói létszámmal küzd. Így kevesebb lesz az államtól kapott hallgatói normatíva, nem lesz fedezete a lízingdíjnak. Egy-két év, és a csődhullám tarol.
Kétségtelen, hogy az egyetemi képzés színvonalának és szervezettségének emelésével javítható lenne a nemzetgazdaság teljesítménye. A "kiművelt emberfők" sokaságával magasabb szellemi tőkehányadot elérő hazai vállalkozások indulhatnának, és a külföldiek is tartósan itt maradnának. Erre van igény. És – legyünk őszinték! – mindezek fő gátja a romló oktatási színvonal. A második nemzeti fejlesztési tervvel 2007-től elkezdődött ugyan a "tudásalapú társadalom" kialakításának rohammunkája, de a fáziskésés a fő világgazdasági áramokhoz képest mintegy tíz évre tehető. Jó mérnökökre lenne szükség. De nincs a fiatalokban elegendő motiváció a mérnökségre. Hogyan is lehetne, amikor a kormány most vonja össze a középiskolákban a kémia, a fizika és a biológia tantárgyat és csökkenti az óraszámokat. Haldoklik a természettudományos képzés. A technikusképzésnek nincs becsülete. Pedig szükség lenne rá.
Agrár-felsőoktatási intézménybe már 99 ponttal be lehet jutni. A maximálisan elérhető teljesítmény húsz százalékával. Itt tart az ágazat presztízse. A globális élelmiszerválság idején, amikor a katasztrófa felé tartó országok száma hétről hétre növekszik, mi leépítjük az egykor világhírű agrár-felsőoktatásunkat. A kormány lehetővé tette, hogy az agrárfőiskolák másodosztályú közgazdasági intézményekké váljanak. Az állattenyésztési agrármérnök közgazdaságtant tanít, a fatechnológus világgazdaságtant. Minő perspektíva.
S ha már a távlatoknál tartunk, mire számíthatunk a kutatás-fejlesztés területén? Hol tart a megújuló energiaforrások és a biotechnológiai kutatások nemzetstratégiája? Hol van mindezek egyetemi háttere? Hol a valódi szakemberképzés? Ugyanezekkel szembesülünk a népszerű közgazdászképzésben is. A Corvinus Egyetemen a küszöb 475 pont. Egy profilt váltott vidéki főiskolán már száz vagy akár kétszáz ponttal kevesebb. De ha egy fiatal nagyon erősen közgazdász akar lenni, akkor évi 240 ezer forintból már azzá válhat. Azzá válik? A lízingdíjak szükségessé teszik, hogy azzá váljon. Misztikum ide vagy oda, tény, hogy az intézményeknek, ha már a hitelt felvették, a magánbefektetőt bevonták, fizetniük kell. És meg sem bukhatnak ezek a gyerekek, mert ha tíz százalékkal csökken egy intézmény hallgatói létszáma, oda az állami normatíva, oda a tandíj. De szeretnék most diák lenni!
Mégiscsak megbuktunk. Magyarbálintostul már az érettségiken. Most Hillerestül. Felső fokon. Ugyanis szinte mindenki el fogja végezni az egyetemet, de valódi vizsga majd a munkaerő-piacon lesz. A magyar kommunikációs szakértő, mérnök és közgazdász Nyugat-Európában keresett. Igen, mint tányérmosogató. A lengyelek már hazamentek, a románok most költöznek, a magyarok pedig majd a biztos utánpótlást adják Kelet-Anglia pubjaiban.
Pedig volna itt megoldás. Ha a képzés a valódi munkaerő-piaci igényekhez és színvonalhoz igazodna. Kecskeméten a Mercedes olyan profi mérnököket vár, mint amilyeneket a Műegyetem vagy a győri egyetem képez az Audinak. A jó biotechnológusokhoz, szoftverfejlesztőkhöz, a vidékfejlesztésben jártas agrármérnökökhöz az út a középiskolákon keresztül vezet, ahol a természettudományi képzést a helyi értékén kezelik. Erre van igény.
És mi a helyzet a másik oldallal? A tanárokkal? A magyar felsőoktatás hallgatói kapacitása csak 78 százalékban feltöltött. A tanári kar majdnem egyharmadának a feje felett így sötét felhők gyülekeznek. És az intézmények egyharmada is felesleges. Főleg a felvételi eredmények alapján. Még a kettes tanulók sem akarnak gyengébb képzési színvonalat adó intézményekbe menni. De nem ám! A huszonnegyedik órában vagyunk. A nagy hagyományokkal rendelkező pécsi, szegedi, debreceni, miskolci és budapesti egyetem tudásernyője alatt a szabad kapacitásaink lekötésére nyithatnánk a Balkán és Ukrajna felé. És a határon túli magyaroknak is közvetíthetnénk a szakismereteket. Hallgatókat fogadhatnánk. De osztrákokat, szlovákokat, szlovéneket már ne akarjunk tanítani. Főleg közgazdaságtanból. Tőlük csak tanulhatunk. Lentner Csaba, közgazdász