Április vége felé sugározta a televízió egy teherautóvezető nyilatkozatát, aki akkor jött s Körösök mentéről a fővárosba. „Ezt nem elég a televízió képernyőjén látni!" — mondotta „ Ott kell lenni ahhoz, hogy a helyzet rémítő, apokaliptikus voltát teljes egészében átérezzük".
Közvetlen közelről kell látni a roppant, félelmetes víztömeget; a lábunk alatt szétrepedő, átázott, csörgő gátakat; a kis motyójukkal menekülők csoportjait; a szükségszállásokon, tornatermi ágyakon kucorgó hajléktalanokat; a néhány liter ivóvízért sorban állókat; az otthonuk romjain sírdogáló öregeket. S a derékig a jéghideg vízben dolgozó katonákat; a szakadó esőben nehéz homokzsákokat cipelő, kialvatlan, holtfáradt, sáros-piszkos-borostás férfiakat és nőket és fiatalokat. S hallani a helikopterek, a teherautók, a hatalmas dömperek és földmunkagépek mindenséget betöltő robaját, s az árral éjjel-nappal küzdők aggódó kiáltásait.
Ha többségünkben nem is éltük át személyesen a helyszínen, de láttuk és hallottuk mindezt a képernyőről. De láttuk és hallottuk azokat is, akik ott, a gátak poklában, Átázva, izzadtan és sárosan, a víztől nyaldosott gumicsizmában kíméletlen nyíltsággal tették fel a kérdést a képernyőn keresztül az egész országnak: ki a felelős mindezért? Miért most, az utolsó pillanatban kell irtózatos munkával és kétszeres-háromszoros, talán többszörös pénzráfordítással elvégezni mindazt, amit békésebb időkben nyugodt tempóban és szakszerűen, tartós eredménnyel, a milliárdos károkat megelőzve el lehetett, el kellett volna végezni?
Ezt kérdezték a gátakon dolgozó „névtelen" munkások, polgári és katasztrófavédelmi dolgozók, polgármesterek. De ezt kérdezték az eseményeket távolabbról figyelők, a víz által veszélyeztetett településeknek a folyóhoz eljött, aggódó lakosai is.
Válasz nem volt. Pedig láthattuk a helyszínen a miniszterelnököt is, aki, kijelentette: a pénz nem számít, annyi van a védekezésre, amennyi kell. S ott volt a környezetvédelmi és vízügyi miniszter is, akinek vezető állású beosztottja nemrég, a tél elején jelentette be a televízióban: a minisztériumban a vízügyi részleg létszámát 140-ről 80 főre csökkentették. Megtekintette a védelmi munkálatokat a belügyminiszter asszony is. A felelősség kérdésének megválaszolására senki sem érzett késztetést.
Hogy nagyobb baj nem lett az idén folyóink mentén, mint amennyi lett, a gátakon küzdő több ezer polgári és katonai személy emberfeletti helytállásán túlmenően annak is köszönhetjük, hogy az elmúlt másfél évszázadban Széchenyi István és Vásárhelyi Pál, Csányi Dániel és Vedres István, gróf Andrássy Gyula, Kvassay Jenő és Dégen Imre, kiváló politikusok és vízügyi szakemberek hosszú sora jól megrakta azokat a gátakat és rakpartokat, jól megépítette a zsilipeket, vízelvezető csatornákat és más vízügyi létesítményeket, amelyek többségükben, még most is állták a sarat, vagyis a ritka nagy tömegű víz hatalmas nyomását.
Emlékezzünk: nekünk, erdészeknek valamikor, nem is olyan régen még a nemzetközi tekintélynek örvendő magyar vízügyi szolgálat volt a titkon irigyelt példaképünk a maga kitűnő szervezeti és infrastrukturális kiépítettségével, költségvetési finanszírozottságával, ami folyamatos és szakszerű munkát tett lehetővé a szervezet számára, s amelynek az élén államtitkár rangú vezető állt.
Azt, hogy két évtized alatt, napjainkra mivé lett ez a szervezet, a szakterület minden részletében járatos, tapasztalt idősebb vízügyi szakembernek kellene megírnia. Szerencsére minket, erdészeket a mostani esetben nem kiáltottak ki bűnbaknak. Nem akadt ép ésszel senki, aki bedobta volna az ócska szlogent, ami szerint azért voltak a nagy tavaszi árvizek, mert „az erdészek irtják az erdőt". Ezt már a kutya sem vette volna be. (Egy évvel ezelőtt, az április 18-i mátrakeresztesi patakáradás esetében más volt a helyzet, amint azt múlt évi 4. lapszámunkban meg is írtuk.)
Mindenesetre az idei nagy folyami árvizek - az év eleji kiterjedt belvizekkel együtt - azon alkalmak közé tartoznak, amelyek kapcsán feltétlenül rá kell mutatni arra, amivel mi, erdészek /is/ már régóta tisztában vagyunk. Mégpedig arra, hogy a Kárpát-medence teknőjében fekvő Magyarországon a természetes környezet tényezőivel folytatott gazdálkodás legfontosabbika: a vízgazdálkodás! S arra kell kérnünk némely, talán pillanatnyi témahiányban szenvedő újságíró kollégát, vagy tettvágytól duzzadó, cselekvési célt kereső lelkes zöld aktivistát, hogy a „profitorientált erdészeti rablógazdálkodásnak, lelkiismeretlen erdőirtásnak" titulált gumicsontot egy időre vesse a sarokba, s ne féltse éjjel-nappal az erdésztől az erdőt. Bár minden gazdasági ágazatban csak annyi lenne a műhiba és a korrupció, mint az erdészetben! Inkább koncentráljanak arra, hogy az állami illetékesek a veszély elmúltával ne térjenek ismét napirendre az események fölött a következő árvízig. Hanem még ebben az évben fogjanak hozzá a vízügyek szisztematikus és perspektivikus rendbetételéhez, s fejlesztéséhez.
Ej-haj, de megjött a hangjuk ezeknek az erdészeknek; beh' könnyen osztogatják a tanácsokat, ha nem magukról van szó - csóválhatnák meg egyesek eme sorok olvastán a fejüket.
Távol áll tőlünk az öntetszelgő hetvenkedés szándéka. Azt azonban tárgyilagosan idézhetjük emlékezetbe, hogy erdészek és vadászok is nem egyszer vették már ki eredményesen a részüket az árvízi munkálatokból a Szigetközben, a Felső-Tisza és a Körös mentén, a mohácsi és a gemenci erdőben, vagy akár a Dráva, a Rába, a Szamos, a Berettyó, a Sajó stb. körüli területeken. Az idén is láthatták a tv-nézők, hogy a Gemenc ZRt. erdészei, vadászai, és más dolgozói milyen hősies erőfeszítéssel mentették az állami vagyont jelentő értékes vadállományból, ami menthető volt.
Most azonban még egy, ám történelmi léptékű esetre hivatkozunk. Az 1879. évi nagy tiszai árvízre, amely elpusztította Szeged nagy részét. Újjáépítője az Országos Erdészeti Egyesület hivatalban levő elnöke: Tisza Lajos volt, aki királyi biztosként irányította a város újjáépítésének megtervezését, majd pedig négy éven keresztül magukat a munkálatokat. Munkássága nyomán épült fel a modern Szeged, amelynek az 1880-as években épített védőgátjai, partfalai az idei nagy árvíz alkalmával is helytálltak.
A folyóéval azonos családi név sorsszerűnek bizonyult. Tisza Lajos ezért a nagy művéért grófi címet és (a meglevő „borosjenői" mellé) „szegedi" főnemesi előnevet kapott a királytól. Ám végső soron az életébe is került, mert a munkálatok helyszíni irányítása során alaposan megfázott és olyan idült vesebajt szerzett, amely végül is sírba vitte (még akkor is az OEE aktív elnökeként). Emlékét a város főterén, a pompás Széchenyi téren monumentális emlékmű, Fadrusz János alkotása hirdeti, amelyet a város hálás lakossága emelt.
Visszatérve iménti eszmefuttatásunkhoz, sokakkal együtt mi is erősen reméljük tehát, hogy a drámai 2006-os esztendő után az államirányítás legfelső szintjein az országgyűlési képviselők nem egymás becs-ületbeli ügyeivel töltik majd a drága időt. Hanem az árvíz elleni hatékony felkészülés az egyik állandó, folyamatos témája lesz a kormányzati és miniszteriális programoknak, s az éves állami költségvetésnek. Ne kerüljön sor többé az ideihez hasonló apokaliptikus jelenetekre, heroikus és fölöttébb drága rögtönzésekre. Mert abban biztosak lehetünk, hogy amint eddig is volt, úgy ezután is lesz árvíz, sőt egyes prognózisok szerint egyre több és egyre nagyobb.
Kérdes, hogy miért ütjük bele az orrunkat mi, kis erdészek ebbe a nagy magyar sorskérdésbe; mi közünk van mindehhez?
Sok! A vizes élőhelyeken, ezen belül az ártereken folytatott erdő- és vadgazdálkodás a szakmai-gazdasági szempontokon túlmenően ma már öko-gazdálkodási, természetvélelmi szempontból is kiemelkedő jelentőségű. De tudjuk azt is, hogy a folyóktól távolabbi hegyvidéki erdőterületeken, a forrásvidékeken stb. folytatott erdőgazdálkodás minősége is összefügg az árvizekkel (lásd erről már Bedő Albert XIX. századi cikkeit is) és a közvélemény ezt számon is kéri az erdészettől.
Az erdőtelepítések-fásítások és a vízgazdálkodás összefüggéseit, kölcsönhatásait is felesleges szakmabelieknek részleteznünk. Mindazonáltal: memento! Nemrég, szárazabb időjárású években még az erdészet volt a bűnbak a talajvíznek a Duna-Tisza közén jelzett alászállásáért, mondván: ez azért van, mert a telepített erdők elszívják-elpárologtatják az alattuk húzódó talajvíz-készletet.
Úgy érezzük: végkövetkeztetésként levonhatjuk az idei nagy folyami árvizekből azt a tanulságot, hogy az erdészet és a természetvédelem szakértőinek - vállvetve - ott a helyük a vízgazdálkodással és árvízvédelemmel kapcsolatos állami döntéselőkészítésekben. Ehhez azonban fokozni kellene szakmán belül az ilyen irányú szakképzést, kutatást és információáramlást is. Ehhez viszont pénz, még több pénz is kellene/.
Dr. K. P.