Több mint negyven évig várta, hogy kimenjenek az oroszok - aztán végül nem volt kivel megünnepelnie a nagy eseményt. A most 75 éves, Kossuth-díjas Sára Sándor filmrendező csalódott a mai korban, de nem azért, mert nem készíthet filmet.
- Lehet valahol Sára Sándor-bort kapni?
- A pincémben, Köveskálon.
- Vett magának szőlőt, pincét?
- Filmet forgattam a taszári téeszelnökről a nyolcvanas években, ő mondta, hogy okos ember négy évvel nyugdíjba menetele előtt vesz egy darab szőlőt, mert később lesz mivel foglalkoznia. Na, gondoltam, én se leszek butább, mint Simon Pista barátom.
- Ki tanította borászkodni? Talán a szülőfalujában, Turán is volt szőlőjük?
- Főleg a nagyapámnak. Azt mondta, gyere, kóstoljuk meg az új bort. A térdére ültetett, s töltött nekem murcit. Ötéves voltam, be is rúgtam tőle.
- Vagyis igen korán kitanulta a borkészítés rejtelmeit.
- Azt szokták mondani, hogy egy filmrendező mindenhez ért egy keveset, de semmihez sem ért igazán. Elővettem hát a szakkönyveket, és megtanultam. A dokumentumfilmjeimet is mindig úgy készítettem, hogy alaposan megismertem a témát, mielőtt belekezdtem volna.
- A Káli-medencét is tanulmányozta a földvásárlás előtt?
- Filmet forgattam azon a környéken, kinéztem magamnak egy szép részt, romos pincével, gyönyörű kilátással. Amikor megmutattam a feleségemnek, Szegedi Erikának, azt mondta: most volt itt először és utoljára. Aztán mégis vettünk ott egy parasztházat a Kossuth-díj összegéből, s később hozzá a szőlőt, kicsit lejjebb, nem ott, ahol a vaddisznók úgy összetúrták a földet, hogy csak terepjáróval lehetett közlekedni.
- Pedig ön nem szokott a vaddisznóktól megijedni.
- A vaddisznó eszes, rafinált állat. Nem olyan könnyű kijátszani. De nem a vaddisznók veszélyesek az ember életére, hanem a kamarilla. Egyébként meg amikor a vadászaton az erdőben egyedül cserkelek, akkor is csak az emberektől félek. Merthogy sok vadorzó van, ők nem néznek se Istent, se embert, és fegyver van náluk.- De ha szembejön egy állat? Mit csinál? Lelövi?
- Amikor lesen ülök, s jön egy őz, mondom magamban, ne gyere erre, mert rád lövök. S az őz csak jön, jön... Bumm. Hát mondom: kellett ez neked?
- És megteszi. Nem sajnálja.
- Sajnálom, de azért megteszem. Végül is mi, férfiak évezredek óta vadászunk, hogy megszerezzük az élelmet. Ez benne van a vérünkben.
- S mi lesz utána az őzzel?
- Föl kell boncolni. Azt a vadásznak illik csinálnia. Az agancs a vadászt illeti, de a húst le kell adni, legfeljebb egy részét kapja meg. A legjobb vadast az anyósom készíti, én a pörköltfélékben jeleskedem. Köveskálon a kemencében nemcsak kenyeret, lángost vagy babfőzeléket készítünk, de a vaddisznót is betesszük.
- Szőlő, bor, vad és lágy kenyér - minden, ami az élethez kell. De mi van a Sára Sándor-filmekkel?
- Két filmtervem is készen van, de hiába pályáztam eddig, nem kaptam rá pénzt. Ha az ember nem tartozik valamelyik klikkhez, akkor nem kap pénzt a kuratóriumoktól. Én elvagyok, de a pályakezdőket sajnálom.
- Régen nem így volt?
- Régen szakmai műhelyek, stúdiók voltak, tudtuk, ki mivel foglalkozik, mire képes. Odafigyeltünk a másikra, s mindenki a képességeinek megfelelően kapott lehetőséget. Íratlan szabály volt, hogy minden évben készíthessen filmet egy pályakezdő is. Akkor még nem az érdekek uralkodtak, ma viszont a pénzvilág mozgat mindent. Az ember olyanokat hall, hogy a megítélt pénzből vissza kell csorgatni.
- De azért nem bánja, hogy mégsem erdész lett?
- Amikor a háború után apámat internálták, s emiatt nem vettek fel a filmművészeti főiskolára, egy földmérő irodánál dolgoztam, ösztöndíjjal a soproni erdőmérnöki egyetemre akartak küldeni. Nem is értették, miért akarok újra próbálkozni az operatőri szakkal. Ha rájuk hallgattam volna, most Kanadában lennék erdész, mert Sopronból az az évfolyam teljes létszámmal odament a forradalom leverése után.
- De '56-ban már a főiskolára járt, s majdnem bajba is került.
- Négy-öt gyönyörű nap az életemben. Benne voltam a forradalmi bizottságban. Keleti Márton tanszékvezető - aki közepesnél rosszabb filmrendező volt - utólag azt terjesztette rólam, hogy géppisztollyal kergettem a főiskola körül.
- Megúszta?
- Meg. De az orosz megszállást és a Kádár-korszak szörnyű időszakait nagyon nehezen éltem meg.
- Pedig sikeres rendező, sikeres operatőr volt. Még Aczél György is meglátogatta a lakásán.
- Albérletben laktam az Üllői úton, amikor egy barátom disszidált 1957-ben, s átadta nekem a szobája kulcsát. Így kerültem a Jégbüfé házába, 14-es társbérletbe. Amikor Kósa Ferenc Tízezer nap című filmjét - amelynek operatőre voltam, s amely itthon be volt tiltva - kiengedték Cannes-ba, megpróbálta rábírni Aczél Györgyöt, hogy én is mehessek. Aczél azt mondta: áh, Sára, belvárosi káder. Ez annyira bosszantott, hogy egyszer meghívtam, jöjjön el hozzám. Amikor bejött a társbérleti szobába, melynek csak felül volt ablaka, s nem lehetett kilátni az utcára, azt mondta: úgy érzem magam, mintha Párizsban lennék...
- A belvárosi káder azért kapott lehetőséget: elkészült a Cigányok, a Feldobott kő, a 80 huszár, a Tüske a köröm alatt, később a Könyörtelen idők, a Vigyázók és a sok operatőri munka, köztük a Szindbád. Melyik volt a
kedvenc?
- Olyan kevés filmet készítettem, hogy tulajdonképpen ezt mindegyikre elmondhatom.
- A filmjeit 75. születésnapja alkalmából vetítette a Duna Televízió, melynek hét éven át elnöke volt. Megnézte őket?
- Nem, főleg nem televízióban. Hajdan olyan igényes voltam, hogy játékfilmet csak a filmgyár nagyvetítőjében és a Puskin moziban néztem.
- A nagyobb kép miatt?
- Nem. Tiszta volt a vászon, a vetítőgép, megvolt a megfelelő fénymennyiség. Ezek a filmek kikerültek Cannes-ba, és amikor az ottani vásznon megjelentek a képek, még én is hanyatt estem. A szobor sem hat akkor, ha a szobrászok kicsiben csinálják meg.
- Mint a pesti, Honvéd téri Gulág-emlékmű, melynél minden évben tiszteletét teszi?
- Azt Veszprémi Imre szobrász barátom kicsi szobrából nagyították fel ötméteresre, mert ebben a méretben tényleg hat. A Gulágot megjárt barátaim gyűlnek ott össze minden évben a hazatérésük napján.
- Azért választották meg tiszteletbeli hadifogolynak, mert filmet készített róluk?
- Mert minden évben, ha tehetem, köztük vagyok. Akkor találtam a témára, amikor a második magyar hadseregről készítettem filmet. Korábban nem tudtam róla, hogy a Felső-Tisza-vidéken a tájegységet azért hívják csonka Beregnek, mert az oroszok bevonulásuk után minden 15 és 55 év közti férfit elvittek. Ez a téma vezetett el a Gulághoz. Vagyis egyik filmből következett a másik. A madéfalvi veszedelemről játékfilmet forgattam volna, de az áthallások miatt a cenzúra nem engedte, így készült el a bukovinai székelységről egy négyrészes dokumentumfilm, a Sír az út előttem.
- Mikor látta ezeket utoljára?
- Az Urániában volt a születésnapi ünnepségem, a barátaimat hívtam meg. Arra készítettem a filmjeimből egy összeállítást. Azt vettem észre, hogy a kezdeti filmekben a történeteket nagyrészt képek mondják el, és ahogy telt-múlt az idő, egyre kevesebb lett a kép és egyre több lett a szó. Azokat a filmeket szeretem igazán, amelyekben még a kép a meghatározó.
- Ott voltak a születésnapi ünnepségen a dunások?
- A kék dunások - ahogy mi hívjuk azokat, akik a régi Duna tévések közé tartoznak.
- Merthogy a mostani csapattal nincs jóban?
- Más világ. A régiek közül sokan kicserélődtek. Mondok egy példát. Most volt Lakiteleken, a népfőiskolán, a kistérségi és kisközösségi televíziók szemléje, amelynek zsűrielnöke voltam. Bartók Csaba felvidéki rendező nyerte a fődíjat, Nagy László verséből készítette Mert mibennünk zeng az ének című kisfilmjét. A négy évvel ezelőtti, december 5-ei sikertelen népszavazásról szól. Korábban ezt a filmet felajánlották a Duna tévének, de az nem vetítette le.
- Azt mondta korábban, ha a háborús évek duplán számítanak, akkor az ön Dunánál töltött éveit triplán kell számolni. Miért?
- Nagyon nehéz évek voltak. A nulláról indultunk, és minden kormánynyal hadakozni kellett, hogy jussunk valamire. Évek megfeszített munkája, ráadásul ellenszélben.
- Tévéelnöksége után filmeket akart készíteni, de mások kapják a lehetőséget. Mikor is forgatott utoljára játékfilmet?
- Lassan tizenöt éve, címe: A vád.
- Milyennek látja a mostanában készülő magyar filmeket?
- Ügyesek, technikailag is jók, de én egy filmtől nem azt várom, hogy elkápráztasson, hanem hogy szóljon valamiről. Ez ritkán fordul elő.
- Van kedvenc filmrendezője?
- Régen volt. Nagyon szerettem Eizenstein filmjeit és az olasz neorealistákat. Bernard Shaw-tól kérdezték egyszer, mit olvasott. "Olvasni?" - kérdezte. "Írok magamnak."
- Kedvenc fotográfusa?
- Korniss Péter. De a magyarok jól fotografálnak.
- Kedvenc borásza?
- A villányiak. Tiffán Ede, Bock Jóska meg a többiek.
- Végül kimentek az oroszok. Most jobban érzi magát?
- A meglepő az volt, hogy nem találtam társat, akivel a kivonulás örömére megihattam volna egy üveg bort. A rendszerváltozáskor reménykedtünk, hogy békésebb idők jönnek, hogy '56 eszméit követve nyugalomra lelünk. Hát nem így lett. S a jelenről már ne is beszéljünk. Halász Csilla