2010. július 28. - Az ideihez hasonló szélsőséges időjárási jelenségek
kockázatának felmérésével kéne kezdeni a felkészülést a klímaváltozásra,
amelynek tényét az adatok világszerte egyértelműen bizonyítják – véli
Mika János klímakutató. Aszályosabbak és a korábbiaknál forróbbak lesznek a hazai nyarak a következő évtizedekben – jósolta 19 évvel ezelőtt írt kandidátusi disszertációjában Mika János. A ma 57 éves kutató 34 éve dolgozik az Országos Meteorológiai Szolgálatnál. Akkori számításait azóta több modell és számos tény is igazolta. Az ENSZ Éghajlat-változási Kormányközi Testületének (IPCC) nem egy tanulmányát véleményezte, munkásságát a Meteorológiai Világszervezet 1999-ben az évente kiadott Norbert Gerbier-MUMM nemzetközi díjjal ismerte el. Három éve lett az MTA doktora, 2008 óta egyetemi tanár Egerben, az Eszterházy Károly Főiskola földrajz tanszékén.
HVG: A nyári csapadék átlagos mennyisége a század végéig 8 százalékkal csökken, viszont gyakoribbá válnak a felhőszakadások és a hőségriadók – ismertettük három éve a hazai klímadinamikai kutatások eredményeit. Ezt a jóslatot máris igazolná a mostanában tapasztalható időjárás?
M. J.: Óvatosan kell bánnunk az ilyen kijelentésekkel. Az éghajlat változása földi átlagban tízévente mintegy 0,2 fok, és a hazai trend is nagyjából ilyen mértékű. Ennél sokkal nagyobb a természetes ingadozás. A csapadékviszonyok még szeszélyesebbek, egy-egy év azonos időszakában az átlagos mennyiség többszöröse vagy töredéke hullhat. Tehát a mindenkori aktuális időjárásból nem vonható le következtetés a klíma változására, mint ahogyan a globális felmelegedésből sem következtethetünk egy adott év időjárására.
HVG: Azt viszont kimondhatjuk, hogy az ideihez hasonló kilengések tipikusak lesznek?
M. J.: Való igaz, az Országos Meteorológiai Szolgálat klímadinamikai csoportja és az ELTE meteorológia tanszéke által végzett legújabb kutatások azt mutatják, hogy a Kárpát-medencében 2050-re kétszer-háromszor, a század végére pedig négyszer-ötször annyi hőhullámra számíthatunk, mint amennyi az 1961–1990-es időszakban volt. Ugyanakkor – most már az adatok tendenciájára támaszkodva – egyértelműen megfigyelhető a téli hidegek, a mínusz 20-25 fok alatti fagyok ritkulása. A csapadék mennyisége a számítások szerint nyáron csökken, éves átlagban alig változik, de ez a mennyiség a jelenleginél kevesebb napon, viszont nagyobb intenzitással fog megérkezni. A Japánban működő Earth Simulator óriás-számítógépen futtatott modell szerint a mérsékelt övben is megszaporodnak a már-már a trópusokra emlékeztető, nagyon alacsony légnyomású ciklonok.
HVG: És mi a helyzet az árvizekkel?
M. J.: Az ENSZ Éghajlat-változási Kormányközi Testülete, az IPCC szerint a nagy folyók árvizei nem hozhatók összefüggésbe a klímaváltozással. A mederalakítás hatása tűnik meghatározónak: az ártereket, hullámtereket beépítik, a szűkebb ágyba kényszerített folyón egyre gyorsabban szalad le az árhullám. A Duna bajorországi szakaszáról egy egész héttel hamarabb éri el Pozsonyt a tetőzés, mint a bő száz éve kezdett nagy beavatkozások előtt. A területhasználati változások és a kisebb patakok ártereinek beépítése is fokozhatja a bajokat.
HVG: Végső soron tehát az ember a ludas például a Sajó, a Bódva és a Hernád idei rendkívüli áradásában?
M. J.: Úgy vélem, ennyit nem változhatott a meder vagy a földhasználat. Az árvizeket leginkább a szeszélyes időjárás okozza. Az ember hatása nélkül is bekövetkezhetnek száz- vagy ezerévente előforduló rekordok. Egy, a Princeton Egyetemen végzett klímakísérletben számítógépbe táplálták be a „rendes” évi időjárást alakító földi és csillagászati feltételeket – nem számoltak sem vulkánkitörésekkel, sem napfolttevékenységgel, sem üvegházhatással –, így futtatták le a klímamodellt 15 ezer éves időtávon. A virtuális Grönland térsége a modellben egy alkalommal néhány évtized alatt 4-5 fokot hűlt, majd ismét felmelegedett. E szerint tényleg lehetnek erőteljes belső ingásai az éghajlati rendszernek.
HVG: Tehát mégis lehet pusztán vaklárma, hogy a globális felmelegedést az emberi tevékenység okozza?
M. J.: Nem áltathatjuk magunkat ilyesmivel. Ha igen ritkán – 15 ezer év alatt egyszer – létrejön is egy ilyen hirtelen természetes változás, az sem biztos, hogy melegedéssel kezdődik. Az említett szimuláció, összhangban a Föld néhány pontján vett 8200 éves geológiai minták elemzésével, a valóban bekövetkezett ugrás előtt erős lehűlést jelzett, és csak utána visszamelegedést.
HVG: Az egyes földtörténeti korszakokban állítólag ennél nagyobb hőingadozások is előfordultak már – globálisan is.
M. J.: Való igaz, volt már 10 fokkal melegebb, de hidegebb is a földi élet megjelenése óta. Csakhogy ezek a változások évezredek-évmilliók alatt mentek végbe, a mostanihoz hasonló, az egész Földet jellemző sebességre még sosem volt példa. De van más bizonyíték is. Az utóbbi száz év éghajlatát magyarázó számítógépes modellekben a természetes, illetve az emberi tevékenység okozta, ismert hatások jól megmagyarázzák a tényleges változásokat. Ha viszont az antropogén tényezőket figyelmen kívül hagyjuk, akkor a modellek és a tények görbéje a század közepétől gyorsan elválik egymástól. Ennek alapján az IPCC 2001-ben legalább kétharmados, 2007-ben pedig már legalább 90 százalékos esélyűnek minősítette, hogy az utóbbi fél évszázad melegedéséért az emberiség üvegházgáz-kibocsátása a felelős.
HVG: De ez még mindig nem 100 százalékos bizonyosság. Nemrégiben készült egy „nem kormányközi”, ellen-IPCC-jelentés is. Miskolczi Ferenc, Amerikában élő légkörfizikus több hazai fórumon is népszerűsített elmélete is megkérdőjelezi a felmelegedést. Miképp vélekedik ezekről?
M. J.: Miskolczi kollégánk elmélete szerint, ha az emberi tevékenység hatására megnő a szén-dioxid és más üvegházhatású gázok koncentrációja, s ezáltal a hőmérséklet, akkor ennek reakciójaként a szintén erős üvegházhatású vízgőz mennyisége csökken. Így a felmelegedés azonnal megszűnik, és helyreáll a korábbi egyensúly. Én két előadását is meghallgattam, de a levezetésben több ponton is döccenőt láttam, azaz az egyik következtetésből nem adódott számomra egyértelműen a következő. Ráadásul a tapasztalat homlokegyenest ellentmond ennek az elméletnek, ugyanis a melegedés időszakaiban a légkör vízgőztartalma is kimutathatóan emelkedett, ahelyett hogy csökkent volna. Az említett anti-IPCC pedig olyan sok ellenérvet sorol fel, jobbára bizonyítás nélkül, hogy ha azok mind igazak lennének, akkor már rég erősen hűlnie kellene a légkörnek. Abban persze a kétkedőknek igazuk van, hogy mai éghajlati modelljeink még tökéletlenek. De miért gondolják, hogy csakis felfelé tévedhetnek a számítások? Több, újabban megismert és a modellekbe beépített folyamat éppenséggel fokozza a változásokat.
HVG: Mi történne, ha hirtelen nullára csökkenne az antropogén üvegházhatású gázok kibocsátása? Egy csapásra visszaállna a klíma a normál kerékvágásba?
M. J.: Ilyen szélsőséges feltételezéssel egyetlen számítás sem él. Ha máról holnapra a 2000. évi szinten stabilizálódna a kibocsátás – sajnos ez is lehetetlen –, az eddigi 0,8 fokon felül akkor is további 0,5-0,6 fokkal emelkedne a hőmérséklet a felszín közelében, ahol élünk. Ha sikerül elérni, hogy 2020-tól világátlagban már csökkenjen a kibocsátás, akkor sem biztos, hogy a melegedés 3 fok alatt marad. Az éghajlati rendszer ugyanis hatalmas akkumulátorral rendelkezik: a hőtöbblet egy részét elnyelik az óceánok. Egyelőre csak a legfelső, 300 méteres rétegük melegedett fel. Ebben az ütemben a hőátadás még évszázadokig is eltart, hiszen az eddigi felmelegedéshez is fél évszázad kellett és a tengerek átlagos mélysége 3,8 kilométer. A hatalmas víztömeg lassítja, de el is nyújtja a felmelegedés folyamatát. Minden újabb fok nagyjából egy ezrelékkel növeli a tengerek térfogatát. Ha az egész víztömeg csak 1 fokot melegedne, az is 3,8 méterrel emelné a tenger szintjét. Egyelőre 18 centiméternél tartunk, 2100-ig az IPCC-jelentés további 50 centimétert is elképzelhetőnek tart, és ebben a lassan átmelegedő hőtartályban nem ér véget a történet 2100-ban. A földi melegedés csak a mainál 60-80 százalékkal kisebb kibocsátás esetén lenne megállítható.
HVG: Szerencse, hogy Magyarországnak nincs tengerpartja...
M. J.: AZ ENSZ menekültügyi főbiztossága szerint – ha folytatódik a tendencia – 2050-re legalább 250 millió, roszszabb esetben 1 milliárd ember kényszerülhet otthona elhagyására, részben a tengerszint emelkedése, részben a sivatagosodás miatt. Ilyen gyors változáshoz nem lehet alkalmazkodni, ezért a klímamenekültek bármely országban megjelenhetnek.
HVG: Hogyan kellene felkészülni a Kárpát-medencében már biztosan bekövetkező változásokra?
M. J.: Mindenféle klímaváltozás nélkül is előrelépés lenne, ha mindenki ismerné a szélsőségek valós, számszerű kockázatát. De ehhez változtatni kellene a meteorológiai szolgálat finanszírozásán. Az OMSZ ma nem érdekelt kockázatbecslések készítésében és közreadásában – igaz, az érintettek sem keresnek minket ilyesmivel. Pedig ha egy árvizektől sújtott településen kíváncsiak lennének, milyen gyakorisággal várható náluk adott idő alatt adott mennyiségű eső, akkor mi az ottani és a környező adatok alapján kiszámolhatnánk a mostanihoz hasonló tragédia megismétlődésének éghajlati valószínűségét. Ennek alapján lehetne például ármentesítő tározót építeni, vízelvezetési beavatkozást tervezni. Ehelyett sajnos inkább utólag kérnek tőlünk segítséget. A bekövetkezett károk után gyakran kell például tanúsítanunk, hogy mennyi csapadék hullott a területre, mert ettől függően jogosult a település kárenyhítésre a vis maior alapból. SZABÓ GÁBOR
