A címváltozat az ismert népdal első sorára, és kissé megtévesztő. Nem a népköltészetről lesz szó, hanem az erdőről, pontosabban egy erdőbirtokossági társulásról, amelynek történetesen Kerekerdő a neve, és jómagam is tagja vagyok. Annyi köze azért mégis van a vokális zenéhez, hogy az itt következők talán azt is szemléltetik, hogyan húzzák el a nótánkat. De hadd kezdjem az elején.
A szajlai téesz felbomlása után visszakaptuk a földünket. Nem annyit, amennyit elvettek, és nem is ott, ahol valaha volt, a szajlai határban. Hanem a falutól irdatlanul messze, Dallában, az 24-es főút mentén, Recsk és Sirok közt, ahol annak idején csak siroki földek voltak. Összesen 2 hektárt adtak ki, egy tagban, a parlagon heverő, elbokrosodott oldalban. Mikor a szüleim meghaltak, a húgom és én fele-fele arányban megörököltük. A húgom aztán pénzzé tette a maga részét, én meg erdőre cseréltem azt, ami engem illetett.
Nem üzleti megfontolás vezérelt. Azt se bántam, hogy az 1 hektárnyi erdő aranykorona értéke mindössze 1,37, míg az én szintén egy hektárnyi volt szántóm jóval többet, 4,3 aranykoronát ért. Eltekintettem ettől az apróságtól. Cserepartnerem, egy Szajláról elszármazott recski ember azonos volt a húgom vevőjével, és először tőlem is vásárolni akart. Csakhogy én mereven elzárkóztam ez elől. Semmi tervem nem volt a földemmel, de érzelmi okokból meg akartam tartani. Kegyeletből, emlékeztetőképpen dédnagyapám egykori tekintélyes vagyonára, amelyből mára csak ennyi maradt. Az exszajlai, látván hajthatatlanságomat, cserét ajánlott. És minthogy a csereerdő éppen Dregolyban volt és van, ebbe végül is belementem, és így lettem a Kerekerdő erdőbirtokossági társulás tagja.
És ennek, mármint, hogy Dregoly döntött, megint érzelmi oka volt. Ott volt valaha a szőlőnk, mert az a határrész a 60-as évek elejéig részint szőlőhegy volt, és a maga paradicsomi mivoltában igen közel állt a szívemhez. És közel áll még ma is, holott az egykori édennek már se híre, se hamva. A kivágott tokék, gyümölcsfák helyén régesrég feketefenyő-erdő sötétlik, a magukra hagyott, elgazosodott szántók többségét pedig bekebelezték a környező régi akácosok. De az ember már csak ilyen, körömszakadtáig ragaszkodik ahhoz is, ami nincsen, és váltig úgy tesz, mintha lenne. Volt, természetesen, némi hátsó szándékom is. Fával is tüzelek, és azt reméltem, hogy mint erdőbirtokossági tag ingyen vagy mérsékelt áron jutok majd égetnivalóhoz, ha irtás vagy ritkítás lesz valahol. Mert az erdőbizottság, bizony, nem azt jelenti, hogy az erdőnek egy meghatározott része, egy darab szántóhoz vagy telekhez hasonlóan az emberé, és abban azt csinál, amit akar, tehát akár fát is dönthet. A hányad szerinti birtoklás inkább eszmei, az erdő egésze pedig közös.
No, e reményemben csalatkoztam legelőször, mindjárt tagságom hajnalán. Tavaly ugyanis vágás vált esedékessé, méghozzá Dregolyban, amelyen kívül egyébként még Dolyina és Lak tartozik Kerekerdő kebelébe. És 13 hektár került fűrész alá, szinte egyöntetűen akác. És ki is jött belőle sok-sok köbméter rönkfa. Hogy pontosan mennyi, az kideríthetetlen, mert a vállalkozó, aki a vágást végezte, becslés alapján lábon vette meg az egészet. A beköbözött rönk magas falakat alkotva hosszan nyúlt el az alkalmi út két oldalán, az erdőszélen. Lehetett belőle venni, és vettem is 3 köbmétert potom 15 000 forintért, azaz piaci áron. Amit még talán zokszó nélkül lenyeltem volna, ha az erdőbirokosság kasszájába a vállalkozótól befolyt összeg osztalékhányadából legalább ennyit kaptam volna. De nem kaptam. Az adóelőleg levonása után mindössze 3 200 forint ütötte a markom.
Aztán jött a többi. Mert közelebbről megnéztem, mi is ez az erdőbirtokosság. Kutakodni kezdtem, és szép lassan kiderült, hogy egy nagy átverés, szemfényvesztés, humbug. Nem hozza, hanem viszi a pénzt, vagyis a fát. Nem jó a tagoknak, mert semmit se nyernek rajta. Inkább csak gondjuk és bajuk van vele. És még örülhetnek, ha nem nekik kell fizetniük, mert nincsen minden évben vágás - Dregolyban például harminc évig megint nem lesz -, kiadások, költségek viszont mindig vannak. Párunknak aztán most ezzel az örömmel be is kellett érnünk, mert olyanok is akadtak köztünk, akik tulajdoni hányaduk arányában mindössze (nem elírás) 25 forintot kaptak az osztalékból, amelyet egyébként 134 felé kellett darabolni, tekintve, hogy 134 tagja van Kerekerdőnek.
Hogy az erdő mit szól e gazdasági társuláshoz, azt nem tudni. Az erdő nem beszél, hallgat. Már amennyire erdő még az, amit alakuláskor az erdőbirtokosság a volt téesztől annak több évtizedes rablógazdálkodása után átvett. De akármi is, látni rajta, hogy szenved, és ami az egykori gyönyörű tölgyesekből, gyertyánosokból megmaradt, az tovább pusztul. Részint a savas esők és mindenféle betegségek, rovarkártevők, részint az állandósult és már-már intézményesült falopás következtében. A savas esők ellen helyben nem lehet mit tenni, de a kórokat, férgeket és a fatolvajokat meg lehetne fékezni, ha az erdőbirtokosság időnként permeteztetné a fertőzött területeket, illetőleg őriztetné az erdőt. De nem permetezteti, mert ez meghaladná anyagi erejét, és nem őrizteti, mert nem lehet. Pénz ez utóbbira még csak volna, de őr nem, mert a tolvajokkal senki emberfia nem mer szembeszállni. Még a rendőrség sem, mert ha hébe-hóba összefut velük az országúton, amint háromkerekű pöfögőiken éppen hazafelé tartanak a soros zsákmánnyal,legfeljebb csak bírságol. Azok ugyanis gondosan ügyelnek rá, hogy a rakomány értéke sose haladja meg az 5 000 forintot, mert az, hazánkban nem lévén vagyonbiztonság, csak szabálysértésnek számít, akárhányszor fordulnak is napjában. A szabálysértés pedig csak pénzbüntetést von maga után, amelyet aztán sosem lehet behajtani.
aszna ebből a mi erdőbirtokosságunkból és a többiből szerte az országban kizárólag az államnak van, amelynek ezeréves fennállását éppen nyakra-főre ünnepeljük. Méghozzá kétszeres. Megszabadult az érintett erdők fenntartásának minden terhétől és felelősségétől. A legkülönfélébb jogcímeken meg elképesztő nagyságú sápot szed a tagoktól. Hogy összegszerűen menynyit jövedelmezett a dregolyi vágás, az üzleti titoknak minősül. Ezért csak annyit írhatok ide, hogy önmagában csinos summa. Csakhogy nincs, nem volt önmagában. Lejött először belőle a társasági adó, aztán az áfa, aztán meg az erdőfenntartási járulék. És ettől már majdnem a felére apadt az összeg. Utána kivették belőle az osztalékot, vagy inkább az osztalékocskát, mert nem lehetett csak úgy akármennyit szétosztani. Ami ezután megmaradt, az az eredeti összegnek még mindig több mint harmada, tehát nem kis pénz, de ezt már félre kellett tenni. Annyi, legalább annyi kell gazdálkodási, fenntartási célokra. Ebből kell fizetni a tisztítást, a telepítést, az Erdészeti Szolgálatot (ez egy sóhivatal, amelytől mindenhez engedélyt kell kérni), a szakmai felügyeletet ellátó külön erdészt, a könyvelőt stb., vagyis minden fityfenét, ami még költségként felmerül.
De ez még mind nem elég az államnak, amely, ugye, nem mi vagyunk. Ráadásul és perverz módon még olyan mértékben meg is szab mindent, hogy az már nemcsak az erdőbirtokossági társulást teszi szinte működésképtelenné, hanem a tulajdon hasznát is veszélyezteti. Annyi az előírás, a szabály, a rendelet, a kikötés, a megszorítás, a tiltás, hogy ehhez képest egy működő atomerőmű játszóház. És az ember már-már azt hiszi, hogy az erdobirtokosságot a magánkézbe került erdőknek nem a felvirágoztatására, hanem egyenesen az elveszejtésére találták ki.
Ha így van, az egész ország befürdött vele. Ha nem, akkor csak én. Helyesebben, én mégsem, hiszen nem a tűzifa vagy a haszon végett cseréltem. Várhatóan sokba kerül és sok gondot okoz még nekem ez a passzió, de már mindegy. Persze, jó volna, ha megmaradnának a falu körül az erdők. Jó volna, ha ismét fák lennének ott, ahol már nincsenek, meg sok egyéb, ami még a fák alá, közé, fölé tartozik. Jó volna, ha úgy lehetne Dregolyba kiruccanni, hogy csak a szőlőhegy hiányozna. Meg sok minden jó volna még, ami lehetne, de nincsen, mert elvették, elveszik tőlünk azok, akik elhúzzák a nótánkat.
ORAVECZ IMRE