Tisztelt Közgyűlés! Tisztelt magyar és szlovák vendéglátók! Tisztelt Kollégák! Hölgyeim és Uraim!
Alig 1 éve ünnepeltük Sopronban az erdészeti felsőoktatás 200. évfordulóját. 1808. január 5-én keltezték ugyanis azt a dokumentumot a magyar udvari kancellária számára, amelyben hivatalosan közölték az Erdészeti Tanintézet létesítését és Wilckens Henrik Dávid kinevezését akadémiai tanárrá és egyben bányatanácsossá. Ám az oktatás elkezdésének előkészületei újabb 1 évet vettek igénybe, így Wilckens 1809. február 12-én kezdte meg előadásait, ünnepélyes külsőségek közepette, a főkamaragrófi hivatal jelenlétében. Ezért a megemlékezés felsőoktatásunk kezdeteiről ez évben is aktuális, és hol is lehetne méltóbb helye, mint Selmecbányán erdészeti felsőoktatásunk bölcsőjénél. Jó és méltó alkalom a visszaemlékezésre az Országos Erdészeti Egyesület vándorgyűlése, köszönet a szervezőknek, hogy idehozták ezt az eseményt és ezzel emléket állítottak ősi Alma Materünknek, a Tanintézet majd Akadémia egykori tanárainak és diákjainak, a tudományosságnak és a szellemiségnek, amit az intézmény képvisel.
A 200 éves erdészeti felsőoktatás jeles eseményeit és eredményeit erdészeti történetírásunk számon tartja és ünnepségeink alkalmával többször méltattuk is ezeket. Ezért most engedjenek meg inkább egy rövid visszatekintést azokra a küzdelmekre, amelyeket az akadémia majd főiskola tanárai folytattak az oktatás színvonalának növelésére annak érdekében, hogy jól képzett szakembereket és jó hazafiakat bocsássanak az ország rendelkezésére. E küzdelem sok buktatóval járt és nem is minden esetben volt eredményes. És mégis hasznos lehet a visszatekintés, mert a történelem gyakran ismétli önmagát, ezért sok tanulságot szolgáltat mai tevékenységünkhöz.
Vessük tehát össze a mai helyzetet a történelmi idők eseményeivel, hiszen a mai fejlemények csak történelmi összefüggésben, történeti fejlődésük vizsgálatával érthetők meg és értékelhetők. Kezdjük a képzés tartalmi vonatkozásaival.
Alighogy Wilckens előadásaival elkezdődött az önálló erdészeti felsőoktatás, meg kellett küzdeni I. Ferenc tanügyi rendelete, a második Ratio educationis intézkedéseinek következményeivel. A rendelet csökkentette a középiskolában a természettudományos oktatást, ezért az akadémián előkészítő tanfolyamokat indítottak matematikából és fizikából.
Korunkban pedig, a rendszerváltoztatás után szembesültünk a középiskolák tananyagának csökkentésével, és a természettudományos tárgyak ismeretanyagának visszaszorulásával. Mindez oda vezetett, hogy sok rendkívül gyengén felkészült, a felsőoktatásra éretlen hallgatónak tavaly elő kellett írnunk szintre hozó alapozó matematika és alapozó kémia tárgyakat. A történelem ismétli önmagát…
Wilckens nem sokkal azután, hogy 1809-ben megkezdte előadásait, felismerte a műszaki ismeretek oktatásának fontosságát és az eredeti tananyagot már ki is egészítette, megerősítve a műszaki képzést: bevezette a mechanika és a géptan oktatását, a magán erdészeti tanulók pedig földmérést is tanultak.
1872-re a Wagner Károly által véghezvitt átszervezés következtében a szaktudományokat a kor nemzetközi színvonalának megfelelően oktatták. Az általános erdészeti oktatás mellett igény volt az erdőmérnöki képzés beindítására, melynek hallgatói a „műtan terén” is kellő jártasságot szerezhettek. A műszaki képzés jelentősen megerősödött a 3. oktatási év tantárgyaival és a 4. oktatási év tárgyainak megjelenésével. Ezek: elemző erőműtan, építészet, víz- és útépítészet, gátak és gerebek szerkezete, geodézia, géptan, gépelemek. Mondhatjuk, hogy ekkor alakult ki jelenkorunk erdészeti műszaki oktatásának tartalma, szerkezete.
És megint a jelenkor: karunk egyik legnagyobb kihívása, hogy hogyan tudjuk megőrizni az oktatás, benne a műszaki oktatás színvonalát. Mert meggyőződésünk, bárhogyan alakul is az erdők vagyonkezelési jogának hovatartozása, bármilyen prioritásokat, elvárásokat is fogalmaz meg a társadalom az erdészek felé, a magas műszaki színvonalon történő gazdaságos működtetés mindig is fontos lesz. A képzés magas műszaki színvonalát meg kell ezért őriznünk, ezt várja el tőlünk a szakma, ez jelent biztosítékot a munkaerőpiacon történő elhelyezkedésre. Ám a nehezítő körülmények számosak: a középiskolából gyengébb felkészültséggel belépő hallgatók, illetve a felsőoktatás tömegképzése, a korábban osztatlan képzés megbontása, a tanszabadság elharapózása.
És ha már ez utóbbinál, a tanszabadságnál tartunk, megint a múlt: a már említett, 1872- es wagneri átszervezés. A képzés megerősödése mellett negatívuma is volt ennek az időszaknak, nevezetesen megszüntették a kötelező tanrendet, vagyis a hallgatók szabadon választhatták meg lehallgatandó tárgyaikat és vizsgaszabadságot vezettek be, melynek értelmében nem volt kötelező a félév végén vizsgázni. Mindez már a korabeli értékelések szerint is visszavetette a hallgatók tudásvágyát, tanulmányaikban elmaradtak. A változás 4 évre rá következett be, amikor rendszabályt bocsátottak ki az új tanrendszerről. A hasonlóság a ma problémáival kísérteties. Vajon nekünk hány évet kell várni, amíg a felsőoktatás eme rosszul értelmezett liberalizmusa ismét idejétmúlttá válik?
De nem csak az említettekkel összefüggésben követjük el ismét a régmúlt hibáit, hanem például a képzés szerkezetét, időtartamát tekintve is. 1861-ben a bécsi pénzügyminisztérium az akadémia javaslatára a 3 éves erdészeti oktatást 2 évesre degradálta. 1865-ben ismét 3 éves. Az 1872-es átszervezés kétféle képzést határozott meg: képeztek általános erdészt és erdőmérnököt. Az előbbi 3 éves, az utóbbi 4 éves képzés volt. Az 1904. évi reorganizáció révén, munkaerő-piaci kereslet híján megszűnt a 3 éves általános erdészeti tanfolyam, ettől kezdve okleveles erdőmérnököket képeztek, a képzés egységes és 4 éves, később, 1934-ben 4,5 éves, 1957-től 5 éves lett.
Ma pedig itt van a bolognai folyamat, melynek következtében gyakorlatilag visszatértünk az 1904-es reorganizáció előtti állapothoz: a mérnökképzés mellett ismét 3 éves „általános erdészeti tanfolyamot” kényszerültünk bevezetni, hogy az 1872-es terminológiát használjam. És látható, a szakma kinyilvánítja, hogy most sincs szükség ilyen munkaerőre. Reméljük ezért, hogy ilyen képzettségű kollégákat nem is fogunk kiengedni a munkaerőpiacra, ez az Erdőmérnöki Kar és az erdőmérnöki szakma egységes álláspontja és törekvése. Nem lehet, hogy az európai felsőoktatás uniformizálásának zászlaja alatt tönkretegyük a képzésünket és olyan végzetteket bocsássunk ki az egyetemről, akik tudásuk alapján méltatlanok és alkalmatlanok a szakma irányító funkcióinak betöltésére.
Ha már az európai tendenciákat követjük, sokkal fontosabb lenne a felsőoktatás nyakló nélküli liberalizálása helyett az állam oktatásirányító funkciójának fenntartása, és az oktatáspolitika további professzionalizálása, valamint az oktatás és a gazdaság, illetve a szakképzés és a munkaerőpiac, illetve a vállalati gazdálkodás közötti kooperáció erősítése. Ez ugyanis jelenleg az európai tendencia, amint azt hazai oktatáspolitikusok is jelzik. A bolognai folyamat célkitűzését pedig, nevezetesen az egységes európai felsőoktatási rendszer kialakítását, a nemzeti sajátosságok figyelembe vétele nem gátolná. Különösen, hogy tudjuk, az erdőmérnökképzés átalakítása a bolognai folyamatnak megfelelően egész Közép- és Kelet-Európában a mienkhez hasonló problémákat vetett fel.
De nézzük a gyakorlati képzés problémáját, illetve a gyakorlati képzés feltételeinek biztosítását. A kiegyezés után Wagner Károly, akit az erdészeti szakoktatás átszervezésére kértek fel, a gyakorlati oktatás hiánytalan megvalósítására és elősegítésére kérte, hogy a kisiblyei tanulmányi erdőt adják át az akadémia tulajdonába, teljes kezeléssel és felelősséggel. A kérést a pénzügyminisztérium megalapozottnak találta és a kisiblyei gyakorlati oktatást szolgáló erdőt az akadémia önálló kezelésébe adta.
A probléma újratermelődött az akadémia Sopronba költözése után. A megoldást ekkor is megtalálták. 1945-ben a földművelésügyi miniszter az erdőmérnöki kar használatába adta tanulmányi erdőgazdaság céljára azokat a most már államosított erdőket, amelyek korábban Sopron város tulajdonában voltak.
És a jelenkor: a Nyugat-magyarországi Egyetem évek óta szeretné elérni a Tanulmányi Erdőgazdaság vagyonkezelői jogának átruházását - sikertelenül. Törekvésünk nem öncélú, hanem a gyakorlati képzés megerősítését, az oktatás színvonalának növelését szeretnénk ezzel elérni, és végső soron azt, hogy teljes mértékben konvertálható tudású erdőmérnököket bocsássunk ki az egyetemről, olyanokat, akik már tanulmányaik során részt vesznek az erdőgazdálkodás mindennapi munkájában. Vajon a történelem e tekintetben is megismétli-e majd önmagát? Csak bízhatunk benne.
Végül a Vándorgyűlés aktualitása okán engedjenek meg néhány gondolatot a szakmai kapcsolatokról, kiemelten az Országos Erdészeti Egyesülettel fennálló viszonyról, amely mindenkor szoros volt és együttműködő. 1851-ben a Magyarországon élő erdészeti szakemberek megalapították az Ungarischer Forstvereint, azaz a Magyar Erdőszegyletet, amely egy évre rá a birodalmi erdészeti egyesülethez csatlakozott. Az egyesület nyelvében német, szívében, cselekedeteiben magyar volt. Az egylet 1866. december 9.-én rendkívüli közgyűlés keretében alakult át Országos Erdészeti Egyesületté, Pesten. És egy másik, a szakma szempontjából fontos esemény: 1862-ben Divald Ferenc és Wagner Károly megalapították az Erdőszeti Lapok szakfolyóiratot.
A szakma és az akadémia egységes kiállása tette lehetővé már a kiegyezés előtt a magyar erdészek szakmai közösségének megalakulását, a magyar nyelvű szakfolyóirat indítását, majd – fokozatosan – a magyar nyelvű erdészképzés megvalósítását.
És ma, ha meg akarjuk tartani struktúráinkat, szervezetünket, mindazt az értéket, amit az elmúlt évtizedekben létrehoztunk, ha meg akarjuk akadályozni szakmánk perifériára szorulását, megint összefogásra, ugyanilyen egységes kiállásra van szükség.
És akkor fel kell tennünk a kérdést: mi lehet ma fontosabb, mint a vándorgyűlésen, az erdészek eme legfontosabb közösségi eseményén személyes jelenléttel súlyt adni ennek az ünnepnek? Vezérigazgatónak és integrátornak, erdészoktatónak és kutatónak, erdésznek és erdőmérnöknek egyként itt kellene lennie. És mi lehet fontosabb, mint a megalkuvással és megalkuvás nélkül történő összefogás szakmánk ügyének előmozdítása érdekében? Megalkuvással, mert lehetnek szakmánkon belül is eltérő részérdekek, belviszályok, amelyeken felül kell emelkednünk. És megalkuvás nélkül, mert nem hajthatunk fejet szakmánkat szétziláló külső törekvések előtt. És éppen ezért fenntartás nélkül kell elfogadnunk minden, a szűkebben vett szakmán kívülről nyújtott segítő kezet, mindazokét, akik szakmánk érdekeivel azonosulni tudnak, mert vannak ilyenek, lett légyen szó miniszterről, szakállamtitkárról vagy képviselőről.
Összefogásra van tehát szükség és hitem szerint az összefogást csak és kizárólag az Országos Erdészeti Egyesület tudja létrehozni, amely szakmánk egyéni vagy parciális érdekeket nélkülöző legmagasabb szerve. Aki ezt a demokratikusan megválasztott szakmai érdekvédelmi szervezetet negligálja, nem ismeri fel az idők szavát. Nem ismeri fel az egységes fellépés jelentőségét, aki ügyünknek személyes tetteivel, kiállásával, írásaival ki-ki a maga helyén, a maga lehetőségeit a végletekig kihasználva nem tesz.
Írást említettem. Ehhez két dolgot fűznék hozzá. Legfontosabb szakmai periodikánk, az akadémiai oktatók által majd 150 éve életre keltett Erdészeti Lapok támogatása mindenkinek kötelessége. Támogatása anyagiakkal, ha arra lehetősége van, és támogatása szakmai és szakmapolitikai írásaival vagy legalább a lap megvételével. Ez a legfontosabb fórum szakmai hitvallásunk megfogalmazására, itt lehet azt kialakítani, álláspontunkat ennek oldalain lehet kikristályosítani.
Másrészt viszont ki kell lépnünk a szűken vett szakmai keretek közül. Nem fortyoghatunk önmagunkban, saját köreinken belül. Ezért különösen fontos, hogy írástudóink, szónokaink a megfelelő fórumokon, országos médiákban kiálljanak ügyünkért, mindenkinek elmagyarázva, hogy törekvéseink évszázadok óta, amióta szervezetten és tervszerűen folytatjuk tevékenységünket mindig is a köz érdekeit szolgálták.
Vannak szövetségeseink, de ügyünkért nekünk kell elsősorban kiállnunk. Bátor kiállás kell hozzá, nem meghunyászkodás. Felülemelkedettség kell hozzá, kicsinyes egyéni érdekeinket háttérbe kell szorítanunk, és a szakmát kell előtérbe helyeznünk.
Köszönöm, hogy meghallgattak!
Üdv az erdésznek!