A Erdészeti és Faipari Egyetem első évét 1964. június 27-én, Magyarországi Szent László király napján abszolváltam Sopronban. Ugyanígy végzett néhai Eőry Gyula barátom és évfolyamtársam is. Ebbéli örömünkből kifolyólag felmentük az Alpesi vendéglőbe egy sörre.
-Mit csinálsz a nyáron? – Kérdezte Gyula az iszogatás közben.
-Dolgozom.
-Te Bánó! – Mondta Gyula élénken. Gyere Visegrádra! Én el tudom intézni, hogy a visegrádi erdészetvezető alkalmaz téged a nyárra. Madas Lászlónak hívják. Tudod, ez egy rendkívüli ember…
Néhány nap múlva Madas László előtt álltam Visegrádon. Vigyázz állásban, fegyelmezetten, a munkavállalásra felkészülten. Úgy, ahogy egy zöldfülű baleknak állnia kell egy nagyhírű és nagynevű Firma előtt. Ő azonban mit sem adott erre. Vidáman mosolygott. Szeméből az emberség, a szeretet, a bizalom és sok egyéb hasonló más sugárzott. Meleg, barátságos szavakkal köszöntött, miközben többször és rendesen hátba sózott. Ezután jobb kezét a jobb vállamra téve maga mellé húzott, és néhány szóval ismertette a munkámmal kapcsolatos elképzeléseit olyan természetességgel, olyan barátságossággal, mintha mindig is ismertük volna egymást, mintha Ő mindig is az én Nagy Barátom lett volna. Mondandóját befejezve beugrott a Gál Jenő vezette dzsipjébe és elhajtott.
Ahogy egyedül maradtam, – valamilyen egészen boldog lelkiállapotban – Eőry Gyula jellemzésére gondoltam… Valóban… Ez egy rendkívüli ember. Véleményem az évtizedek során semmit sem változott. Most, a ravatal előtt állván is csak az élet kérlelhetetlen törvényei kényszerítenek arra, hogy az igeidőt megváltoztassam: Madas László egy rendkívüli ember volt. Tőle búcsúzom most az Országos Erdészeti Egyesület Elnöksége és tagjai, a pilisi erdészek, valamint elsősorban a Visegrádi Erdészet területén levő településeken élő jelenlegi és múltbéli erdőgazdasági dolgozók nevében.
Madas László életútját egy nekrológ keretében ismertetni lehetetlen. Csak a kitüntetései felsorolása kitenne önmagában egy búcsúbeszédet. Mindezeken felül lelki szemeimmel itt látom magam előtt Őt, amint szemöldökét felhúzva, jobb keze mutató ujját felemelve, derűs szemeit rám szegezve, mosolygó arccal mondja: Tudod, tudod tél van, hideg van. Röviden mondd, mert fáznak a barátaim…
-1920. július 26.-án születik Sopronban a Muck erdész-dinasztia harmadik generációsaként.
-Az erdőmérnöki diplomát 1942-ben szerzi a József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem soproni Bánya-, Kohó- és Erdőmérnöki Karán.
-42-43 között a Kar Út- és Vasútépítési Tanszékének adjunktusa.
-43-49 között háborús szolgálat, melyből 3.5 év hadifogság.
-49-54 között számos államerdészeti beosztást tölt be.
-54-68 között a Visegrádi Erdészet erdészetvezetője.
-69-83 között a Pilisi Állami Parkerdőgazdaság igazgatója.
-1983-tól nyugállományba vonul.
Élete meghatározója volt a sport. Már az egyetemi tanulmányok megkezdése előtt magasugrásban ifjúsági magyar bajnok volt. Egyetemistaként az Egyetem atléta csapatának vezéralakja.
Egyszer például Tatabányára indult egy atlétikai versenyre, de a gyorsvonat nem állt meg Tatabányán, így be kellett utaznia Budapestre. Pesten vett egy sportújságot, és látta, hogy egy tehetségkutató verseny lesz a BBTE (ma VASAS) pályán. Kiment a versenyre, elindult 100 méteren, és megverte az akkori magyar bajnokot.
1943 nyarán már elhagyta az Egyetemet, amikor augusztusban országos atlétikai bajnokságot rendeztek Pesten. A MAFC Sopron számított rá, ő pedig igent mondott a rajtra. Tréning nélkül indult a versenyen. Élete legjobb eredményével, ráadásul az év legjobb magyar magasugró eredményével győzelemre vitte Sopron ötös magasugró csapatát. Országos bajnokok lettek. Neves sportújságíró készített vele riportot, melyből nagy cikket írt. Címe: „A legszerényebb magyar atléta”. Egyik vallomása a cikkben: „A sport életem elválaszthatatlan része, hozzátartozik a lélek és test harmonikus összhangjához; Az eredmény nem fontos, ha jön, örülök neki.”
Erdészhivatására mi sem jellemzőbb, mint a 82 éves korában írt önéletrajza első mondata: „Erdésszé válásom 1920-ban, megszületésemmel kezdődött.” Polihisztor erdész volt. Nemcsak értett az erdőgazdálkodás minden ágazatához, hanem egyaránt szívén is viselte mindegyiket. A vadgazdálkodást éppúgy, mint az erdőművelést, avagy az erdőfeltárást, avagy a jóléti erdőgazdálkodást. Tengernyi mondandóm lehetne… De csak egy két szilánk:
Az erdész társadalom Madas Lászlónak köszönheti, hogy a Biolley-féle szálalás magyar kísérleti eredményeit tanulmányozhatja a Visegrád, Erdőanya-bükkösben. A területet az 50-es évek közepén ő alakította ki, és amellyel ő foglalkozott évtizedeken keresztül. A nemzetközi összehasonlításra is alkalmas, szabályszerűen és folyamatosan mért és dokumentált kísérleti területen meg lehet tekinteni a szálaló erdők minden lényeges elemét.
-A „Közelítés és szállítás hegyvidéki erdeinkben” című könyvet Pankotai Gáborral együtt írják.
-Német szakírók remek munkáit fordította magyarra.
-Sok-sok értékes cikke jelent meg.
Munkásságában mind nagyobb súlyt kap a természet, ezen belül az erdő és az ember kapcsolata, kölcsönhatása. Felismeri, hogy ennek a kapcsolatnak a kölcsönösen jó kialakítása a civilizációnk egyik létkérdése lett. Pilisi tájfejlesztési munkálkodásának egyik mérföldköve az 1969. január elsején alapított Pilisi Állami Parkerdőgazdaság, melynek igazgatójául őt nevezik ki. 1973-ban már munkásságára felfigyel az Európa díjat odaítélő Goethe Alapítvány is, melynek mind az elnöke, mind a Kuratórium valamennyi tagja ellátogatott Visegrádra. A vendégeket elvarázsolta a táj szépsége. A Kuratórium tagjait azonban nemcsak a táj varázsolta el, hanem Madas László egyénisége is. Ünnepélyesen kijelentették, hogy évenként itt, a mi Pilisünkben volna kedvük eldönteni: ki és miért kapja az éppen esedékes Európa díjat…
Madas László nélkül nem fürödhettünk volna sok évig a Lepencei Sportfürdőben. Madas László nélkül nem épült volna meg a Mogyoróhegyi Kiránduló és Oktató Központ.
Szakmai munkásságáról mindez azonban még dióhéjba történő foglalat sem volt.
Élete vezérelvei voltak:
-Szerényen nyerni és elegánsan veszíteni, valamint:
-Ha elbuktál, állj fel!
Nemcsak vallotta őket, hanem így is élt.
Számtalan történetet mondhatnék az emberségéről, nagyúri modoráról, de csak egyet engedhetek meg magamnak:
Amikor 1968 őszén a Pilisbe kerültem, Pilismaróton kaptam egy kis lakást. Mikor tartasz egy lakás-szentelő tarokk partit? – Kérdezte.
A szervezői előkészületek közben vált köztudottá, hogy Madas Lászlót 1969. január elsejével a Pilisi Állami Parkerdőgazdaság igazgatójának nevezik ki. Ekkor úgy gondoltam, hogy részemről, a balek-mérnöktől közvetlenkedés lenne a szervezés további folytatása. Január közepén azonban úgymond ő „vont felelősségre”: Mi lesz a lakásszentelő partiddal?
A partit egy január-végi hétfő délutánra szerveztem meg. Ugyanerre a napra szervezett a Miniszterelnökség egy Pilismarót-hamvaskői kormányvadászatot, ahol a politikai házigazda Fehér Lajos miniszterelnök-helyettes, a szakmai házigazda pedig Madas László parkerdő-igazgató volt. Így meghiúsult a részvétele a partin. – Gondoltam én. Ő azonban másként gondolta:
Este fél nyolc körül fejeződött be a hamvaskői program, amikor Fehér Lajos közölte: Madas elvtárs, magát én viszem haza. A miniszterelnök-helyettes Mercedese rövid idő alatt a Madas-ház elé ért Visegrádon. A két férfi elbúcsúzott egymástól. Madas László bement a lakásába, köszöntötte hitvesét, akivel vidáman még azt is közölte: Még nem értem haza, percek múlva indul a buszom. Ezután elköszönt, majd kisietett a Visegrád-Kápolna buszmegállóhoz. Felszállt a 20.45-ös autóbuszra. 29 perc múlva már ismét Pilismaróton volt a templomnál. Innen csak egy kilométert gyalogolt, majd kopogott a lakásajtómon, és bejött a lakásba. Megígértem, hogy eljövök hozzád. Itt vagyok. Ezt értékeld!
Nyugállományba vonult. Ezt az életformát nem neki találták ki. Szigorú fogadalmat kötött: „A Parkerdő székházába csak akkor megyek, ha hívnak, és csak akkor vállalok feladatot, ha ellenszolgáltatás nélkül végezhetem. Nem kívánok még véletlenül sem félreérthető helyzetet okozni.”
Ahogy teltek a nyugdíjas évek, ugyan mindinkább aggódóbb lett, de mindig derűsen mondta: Csak egy, ami felderít: A pilisi erdők jövő tavasszal is kizöldülnek!
Vágyott szakmája gyakorlására. Erdőbéli fiával – ahogyan Koncz Antal kerületvezető erdészt nevezte – gyakran járt ki Erdőanyába. Ilyenkor üdült fel, ilyenkor tudta feledni jelen világunk sötét foltjait. Elkeseredettnek sosem láttuk. Önuralma határtalan volt. Barátjának 2008 év végén írt levelében írja: „Hálásan élvezzük feleségemmel az együtt megöregedés istenadta örömét és biztonságát, így könnyebben viseljük el a vénülés megpróbáltatásait.” Készült a nagy útra. Csendben, magába zárkózottan, de félreérthetetlenül.
Madas Lászlót az élet számtalan kitüntetéssel halmozta el: Sok-sok kitüntetést kapott a közigazgatás, az oktatás, az erdőgazdálkodás, a környezetvédelem területén végzett tevékenykedéséért. Európa-díjas mérnök, a Bedő Albert díj, a Munka Érdemrend arany fokozatának birtokosa, Visegrád Város díszpolgára, az Országos Erdészeti Egyesület Tiszteletbeli Tagja, a Magyar Köztársasági Érdemrend Tiszti Keresztje birtokosa, vasdiplomás erdőmérnök. Mégis, ha én emlékezni fogok Madas Lászlóra, akkor nem a címei, nem a kitüntetései jelennek meg elsőként előttem, hanem a nagy tudású, a segítőkész, a bajtársias, az emberséges, az elegáns stílusú, a fenséges udvariasságú Tanítómester, a Példakép.
Madas László úgy halt meg, ahogyan egész életében élt: A szentestét nagy családja körében szeretettel övezve töltötte el. Udvariasan megvárta a Megváltó eljövetelét, majd utána röviddel, hitvese jelenlétében, szerényen elment…
Ő már a Mindenhatónál van. Az üdvözültek boldogságával ott is marad mindörökre…
Visegrád, 2010. január 9.
Bánó László