Jeli Arborétum, Szombathelyi Erdészeti Zrt., 2006. május 11.
Tisztelt ünneplő közönség, Tisztelt vendégeink, Kedves munkatársaink!
Ambrózy-Migazzi István 1869. március 5-én született a Franciaországi Nizzában, báró Ambrózy Lajos és gróf Erdődy Agathe gyermekeként. Ifjúkorát a Vas Vármegyei Tana községben lévő családi birtokon töltötte. Itt ismerkedett először a természettel, növényekkel, állatokkal, rovarokkal. A bécsi középiskolában legkedvesebb tantárgya a botanika volt, majd tanulmányokat folytatott e tárgyban Nyugat-Európában is.
1892-ben megismerkedett Migazzi Antónia grófnővel, akit hamarosan feleségül is vett, s kinek tiszteletére felvette a Migazzi nevet. Felesége malonyai birtokán kezdte el intenzíven a kísérletezést, különféle növények telepítését. Leginkább az foglalkoztatta, hogy a mediterrán növényeket, lombhullató örökzöldeket milyen módon tudja megtelepíteni a kontinentális klímájú birtokain.
1914-ben haza utazott Tanára édesanyja temetésére, s a felerősödő háború, majd a Trianoni békepaktum után soha többé nem tért vissza a Csehszlovákiához került Malonyára. Tanán és Tömördön folytatta botanikai tevékenységét, míg tűzifának szükséges erdő vásárlása során került kapcsolatba, a Kám határában elterülő Jelihálásnak nevezett legeltetett akácosokkal.
Itt figyelt fel a Kemeneshát nyújtotta lehetőségekre, a borókás nyíresekre, csarabosokra, a Koponyás patak völgyének mikroklímájára, a hétforrás környékének bükk fáira, ciklámenjeire.
1922–33-ig alakította ki azt az 5 ha-os kertet, amit ma felsőkertnek hívunk. A fenyők árnyékában megtelepítette az első rhododendronokat, s ezzel létrehozott egy csodálatos virágoskertet.
Ambrózy gróf országgyűlési képviselő, majd felsőházi tag volt. Példásan bizonyította magyarságát, egyenes jellemét és rendkívüli természet szeretetét.
Tíz év munkájával, öt hektárnyi telepített gyűjteménnyel büszkélkedhetett. Azonban alig indult útjára élete fő műve, amikor 64 évesen – megvalósulatlan terveit hátrahagyva – 1933-ban elragadta a halál. Nyugvóhelyéül Jelihálást választotta, az arborétum melletti érintetlen természetet, ahol sírkövén ma is olvasható jelmondata: „Semper vireo” – Örökké zöldellek.
A mediterrán virágos Nizza, vagy a gyermekkori családi birtok környezete váltotta ki Amrózy-Migazzi István botanika iránti lelkesedését, azt csak feltételezhetjük. Azt azonban biztosan tudhatjuk korának legnagyobb kertépítője volt. „A virágos gróf.” Amikor Malonyán felesége birtokán megkezdte kísérletező munkáját az örökzöldekkel talán elsősorban maga, és családja örömére díszítette a 70 hektáros parkot.
De művész lett, aki alkotott, csodát teremtett. Azt vallotta: „A kertek az emberek, s nem a kertészek számára vannak! A kertek manapság a tömegek kultúrszükségletévé váltak, életszükségletté lettek az egyén, mint a társadalom számára.” Arra törekedett, hogy kertje minden évszakban szép legyen. „Malonyán az ősz nem szomorú. Az őszi levélhullás úgy hat ott, mint egy emlékmű leleplezése. Az örökzöld lombosfák -a lombhullató fák lombvesztése folytán- mintegy varázsütésre lesznek igazán hatásosak, olvashatjuk Tőle
Milyen borzasztó, fájdalmas lehetett számára 20 év munkáját, lassan beérő, kiteljesedő eredményét véglegesen elhagyni, attól örökre távol maradni. Mindent a semmiből újra kezdeni. De természetesen újra kezdte, hiszen egész életében egyetlen gondolat foglalkoztatta az „örök virulás”, az örökké zöldellő kertek. Sajnos élete második nagy műve kiteljesítésére nem maradt annyi ideje, mint Malonya díszítésére. El sem tudjuk képzelni, hogy nézne ki a mai jeli arborétum, ha még néhány évtizedig alkothatott volna. Azonban bármilyen rövid idő 10 év egy növénygyűjtemény létrehozásában Amrózy-Migazzi Istvánnak sikerült. Méltó emléket hagyott ránk, de nem csak emléket, hanem feladatot is, és nem is kicsit. „A virágos gróf” erdész utódai felvállalták a botanikus kert megőrzését, megújítását, és bővítését. Ma a több mint 100 hektáros területen tavak, menedékházak, padok, jelzőtáblák találhatók, és sétautakon járható be a folyamatosan gazdagodott növényanyag. Aztán fokozatosan bővültek a kiszolgáló létesítmények is, melynek jelenleg utolsó épülete a ma felavatandó emlékház.
Az elmúlt 10 évben erdőgazdaságunk kollektívája különösen sokat tett az arborétum csinosításáért, bővítéséért. Fenntartására 90 millió, fejlesztésére pedig 41 millió forintot költöttünk saját erőből. Az arborétumra fordított pénz az állami támogatásokkal majdnem megduplázódott, összesen 240 millió Ft volt. Ez számunkra nagyon nagy összeg, de tudjuk, hogy itt nem lehet megállni. Ez a kert nekünk, és utódainknak folyamatosan megoldandó feladatokat, valamint azoknak a munkatársainknak, akiknek vonzalmuk van a botanika iránt lehetőséget is ad arra, hogy alkossanak. Munkájukkal gazdagítsák, szebbítsék az elődeink által megálmodott kertet.
Akkor, amikor tisztelgünk gróf Amrózy-Migazzi István kertépítő emlékének fából faragott szobra előtt, egyúttal megköszönöm mindenkinek a fáradozását, aki valamit is hozzátett az arborétum, és környékének szépségéhez. Tisztelt vendégeink, kedves munkatársak, ezt a munkát sosem fejezhetjük be, de tisztes folytatásával tudunk igazán méltó emléket állítani a kertalapító gróf Amrózy-Migazzi Istvánnak.