Tekintsük úgy az alábbi írást, mintha parlamenti interpelláció céljából született na. Nem lehet hallgatni tovább a nemzeti vagyon elleni tudatos „aknamunkáról”, amely egyben fondorlatos zsákmányszerzést takar. A zöld
politika lobbistái és támogatói fokozott erővel próbálják kihasítani a nemzeti vagyon újabb szeletét, megcélozva a hazai erdővagyon kezelési jogát. Különös módon ezt a dicstelen szerepet a mai kormányban helyet foglaló egyik érintett miniszter vállalta fel.
“A nemzeti parkok területén lévő erdők kezelési joga a profitorientált erdőgazdaságoktól kerüljön át a nemzeti parkokhoz”– ezt a már-már parancsot adta ki a Környezetvédelmi és Vízgazdálkodási Minisztérium (KvVM) regnáló vezetője 2008 nyarán (MTI. 2008. július 14. 10 ó 35 p.)
Ez a törekvés egyes zöld radikális érdekcsoportok szellemi műhelyeiben fogalmazódott meg. Céljukat vissza-visszatérően jól álcázva igyekeznek elérni. Az erdők féltése az a társadalmi közérzet, amire felépítették tervüket. E populista zöld politika sanda módon azzal próbálkozik, hogy gyanúba keverje, vád alá helyezze a 200 éves múltú erdész kultúrát. A KvVM minisztere elhintette a viszály magját, s nem átallotta bevonni a Magyar Köztársaság elnökét is az erdészeti-erdőgazdálkodási zártkörű részvénytársaságok (zrt-ék) lejáratására alkalmas lobbizásba.
A fentebb idézett verdikt lényegi üzenete, hogy a természetvédelem, a közhasznú célzatú klímavédelmi-jóléti funkciókat a kormányzat egyik érintett tárcája nem látja biztosítottnak az állami tulajdonú erdőket fenntartó és kezelő erdészeti zrt-éknél. Évtizedek óta ezek az erdőgazdálkodási zrt-ék – 22 erdészeti társaság – kezelik a természetvédelmi oltalom alatt álló erdőterületek 80%-át is. A Magyar Nemzeti Vagyonkezelő (MNV) Zrt. irányítása és ellenőrzése alatti állami erdészetek tevékenységéről a hatóság, a Földművelési és Vidékfejlesztési Minisztérium (FVM) a KvVM kihívását megelőző hónapban (2008. június) hivatalosan úgy nyilatkozott, hogy azok magas szakmai színvonalon, a természetvédelmi szempontok betartásával végzik feladataikat. Így hát felmerül egy megoldandó kormányzati feladat, az erdőgazdálkodás feletti kettős “hatalom” megszüntetése. A KvVM vezetése ezt a példátlan zsákmányszerző akciót reformlépésként próbálja érvényesíteni, nem törődve az erdészeti ágazat tudományos felvértezettségével, az erdész és faipari szakmaiság magas színvonalával, továbbá az erdész-kultúrának a lokális népesség körében betöltött
szerepével.
Ez a “reformötlet” elemi tájékozatlanságról árulkodik. Azt a tévhitet erősíti, illetve használja fel, hogy az erdőkezelés egyenlő a fakitermeléssel, ha ezt az erdészetek végzik. Továbbá vádként hangzik el, hogy az erdőgazdálkodási zrt-ék „profitorientáltsága” nem teszi lehetővé, hogy a védelmi és közjóléti szolgáltatói
követelményeknek eleget tegyenek. A zöld lobbisták a társadalomban visszatetszést keltő ún. tarvágásokkal példálóznak, kihasználva, hogy az ilyen véghasználatok mögöttes okairól gyakorta hiányos ismereteink vannak.
A valós helyzet mindezzel szemben az, hogy az erdészeti társaságok az állami tulajdonú erdőterületek tulajdonosi jogait is gyakorló MNV Zrt. előírásai alapján, alapító okirataikban rögzített szerteágazó működési keretekben, erdőtervek szerint, szigorú hatósági és APEH-ellenőrzésnek alávetve működnek. A
szakterület ábécéje, hogy az erdőgazdaságok funkciója a gazdálkodás, erdőkezelés komplex feladatainak összességét öleli fel. Így a vonatkozó jogszabályok keretei között egyaránt teljesítik a természetvédelmi szempontokat, s a gondosan kimunkált gazdasági eredmény célkitűzéseket. Az erdészet művészete, hogy a
tartamos erdőgazdálkodást következetes szakmai rendtartásban – koherens szemléletben – képes megvalósítani. A magasan kvalifikált erdészek és az erdők munkásai 30-50-80-100 év távlatára szóló, generációk életét átfogó elhivatott munkát végeznek. Mondhatnánk, hogy az erdészek maguk a természetvédők törzse. Érinthetetlenségük nem pusztán egy éthoszhoz kapcsolódó ábránd, az
„erdő emberei” ugyanúgy hozzátartoznak társadalmi létezésünk megkülönböztetett szereplőihez, mint az orvosok, vagy a magaskultúra más képviselői.
Az erdész védi a természetet, amikor a nem honos, a szúkártól vagy a viharkártól és aszálytól sújtott fafajok, illetve erdőállományok cseréjét végzi (ilyenkor gyakran az ún. tarvágások alkalmazására kényszerül). Védi akkor is, amikor ültet, telepít, nevel, gyérít, s akkor is, amikor a „véghasználat” szakaszában teszi a dolgát.
Az erdők a nemzeti kincs részét képezik, s Magyarország sem maradhat le az optimális mértékű fakitermelésről. Természetesen, mint mindenütt a világon a fakitermelés is szerves része az erdészetnek, az erdőgazdálkodás és kezelés rendjének. Az erdészetek más-más környezeti feltételek közepette a „fakihozatal” legmegfelelőbb módozatait alkalmazzák, korszerűsítik technikai eszközeiket (bővítik a „szálaló” technikát, talaj- és aljnövényzetet kímélő gépparkkal dolgoznak stb.). A ma még elterjedt közhiedelemmel ellentétben az erdő sokoldalú védelmet, gondozást igényel. Kevéssé ismert károsodásokkal kell
szembenézniük. Ezek elhárítása pedig éveket igényel (pl. az erdő-mező arányok megváltoztatása, vadászterületek kialakítása, a honos fafajok visszatelepítése).
Ma már igényként merül fel, hogy a fenntarthatóság jegyében új „energiaerdők” telepítésére is vállalkozniuk kell a gazdaság érintett szereplőinek. A hazai erdők faanyagában évente megkötött 14-15 millió tonna széndioxid mennyisége további 4-5 millió tonnával megnövelhető lehet, ha a 2004 óta létező
erdőtelepítési program megvalósul, amely 35-50 évre szóló tervet rögzít. Ugyanez a terv a nemzeti park védettségű területek jó részén is az erdőgazdálkodás folytatását feltételezi, bizonyos korlátozásokkal. Emellett a Nemzeti Park Igazgatóságok (NPI) is végeznek fakitermelést saját védett területeiken, miként a
magán erdőgazdálkodók és az erdőgazdasági zrt-ék is.
A csekély számú lobbizó külön érdekű csoport nem akar tudomást venni arról, hogy a hazai erdészet jól felépített ágazat. Az erdők jó kezekben vannak. Ugyanez nem mondható el az erdőkezelésre szemet vetett lobbistákról, körükben nincs meg a szakmai ellátottság, továbbá, mint költségvetési szervek a feladat átadása esetén csak az adófizetők terheit növelnék.
Tudatosítanunk kell mind a társadalomban, mind a kormányzati szférában, hogy az erdőgazdaságainkat érő meg-megújuló hitelrontó támadások milyen károkat okozhatnak. A magyar társadalom faanyag-igénye nő. Ezt az igényt úgy kell kiszolgálni, hogy a lakosság tűzifaellátása biztosított legyen, hogy a hazai
faipari cégek helyzete is javuló tendenciát mutasson. S nem feledkezhetünk el arról, hogy az erdőhöz kapcsolódó munkaalkalmak családok tízezreinek nyújtanak megélhetést. Az erdészeti aktivitás fontos a vidék lakosságmegtartó erejének növelésében, a helyi kisiparosság és vállalkozások fennmaradásában is.
Az utóbbi években az erdészetek közcélú, közjóléti létesítményei ugrásszerűen megnőttek, s különféle „civil fogyasztói” igényeket szolgálnak.
Erdei iskolák, erdei tanösvények, sétautak, szabadidős erdei berendezések, arborétumok és oktató-, ismeretterjesztő központok állnak a lakosság rendelkezésére. E téren a racionális és hatékony emberközpontú erdőgazdálkodás folytatását indokolja az is, hogy 2008-tól teljesen megszűnt a közjóléti
beruházások nemzeti forrása. Ugyanakkor ezeknek a tevékenységeknek anyagi támogatására az MNV Zrt-én keresztül továbbra is lehetőség van. Eljött az ideje, hogy a csekély érdekérvényesítő képességű erdészek
megkapják a lehető legnagyobb társadalmi támogatást. S ugyancsak elvárható, hogy megszűnjön a kormányzati szintű „széttartás”, egymás lejáratása, a lakosság félrevezetése, a bizalmatlanság keltése. Minden a természet sérelmére elkövetett szabálysértés, illetve károkozás visszaszorítására kell összpontosítanunk a figyelmet. El kell fogadni és fogadtatni a társadalom egészével, hogy az
erdőgazdálkodóknak nem lehet más célkitűzése, mint a kezelésükben lévő erdők tartamos, hosszú távon történő szakszerű kezelése, valamint az erdőgazdálkodás fenntartása az erdő hármas funkciójának biztosításával, s ez a védelem, a gazdálkodás, a közjóléti szolgáltatás egysége, harmóniája.
Súlyos hiba lenne, ha egyes önérdekű, „zöldpolitikának” feltüntetett
rétegérdekek megbonthatnák, gyengíthetnék ezt a kultúrát hangzatos és divatos, ám a tényektől elrugaszkodó, alig leplezett „reformötletekkel”. A zöld lobbizók szándékai egyaránt érintik a magán erdőtulajdonosokat és az állami erdészeteket is. Arra a kérdésre pedig, hogy „Kell-e tovább osztani a természetvédelem szféráját?” – hiszen az erdészeti szakigazgatás átadásának igénye is
megfogalmazódott –, csak egy megfelelő választ adhatunk: nem, a természetvédelem területén működő intézmények és szervezetek multiplikációja nemcsak felesleges, hanem káros, és pazarló kormányzati döntés lenne.
2008 őszén már döntésre érett az új erdőtörvény szervezete, de mégsem került a parlament elé. Márpedig a nyilvánvaló spekulációk megfékezéséhez komoly alapot jelentene a törvény elfogadása és alkalmazása. Biztonságot kell nyújtanunk az erdészeteknek, hogy a nemzetgazdaságban egyre inkább felértékelődő
feladatukat, mint a múltban is, a jövő évtizedeiben is elláthassák. Dr. Benkes Mihály
egyetemi docens