ForestPress fotók
Visegrád város önkormányzata és a Pilisi Parkerdő Zrt. a település millenniumi ünnepségsorozatának keretében rendezte meg 2009. június 18-án azt az erdészeti konferenciát, amely a Visegrádot övező, ma is páratlan szépségű természeti környezet megóvásának fontosságára irányította a szakma, a civil társadalom és a lakosság figyelmét.
Oroszi Sándor muzeológus Erdőgazdálkodás 1935-79. között címmel tartott előadást.
Két gondolatot emelt ki a dualizmus idején dívott erdészeti politikából:
Az egyik alapvetés az volt, hogy az erdő, mint kevésbé intenzív művelési ág, adja át a helyét a mezőgazdaságnak. A másik pedig: a magyar erdők felhalmozódott fakészletét piacra kell juttatni ipari- és tűzifaként.
Érdekes tényt hozott felszínre az előadó Bedő Albert munkásságából: a nagy magyar erdész már a XIX. században a fatüzelést részesítette előnyben a Széchenyi által favorizált széntüzeléssel szemben.
Az I. világháború és Trianon után az új erdészeti politika kidolgozója Kaán Károly volt. Hangsúlyozta, hogy az erdőket meg kell újítani, és új erdőket kell telepíteni.
Az 1935-ös erdőtörvény pedig már szemléletében paradigmaváltást tükrözött: az erdő és a természet védelméről szólt.
Érdekességként megjegyezte, hogy a végrehajtási rendelet csupán 1938-ban jelent meg.
Ebben néhány új elemre hívta föl a figyelmet: művelési ágváltoztatásra csak a hatóság engedélyével kerülhet sor, és ebben az esetben csereerdősítésre kötelezik a tulajdonost. Minden erdőre kötelező az üzemterv. A 3000 kh-nál nagyobb erdőbirtok esetén erdőmérnököt kell alkalmazni. Amennyiben pedig a tulajdonos nem tudta a kötelezettségeket teljesíteni, kisajátíthatták az erdejét.
1935-től kezdtek alakulni – többféle forrásból – az erdőbirtokossági társulások.
A végrehajtási utasítás megjelenésekor pedig már elkezdődött a területi revízió, jelentősen nőtt ismét az ország erdőterülete, és elérte a 20 százalékos arányt. A nemzetközi tapasztalatok szerint egy ország akkor tekinthető fából önellátónak, ha az erdősültség eléri a 20 százalékot.
A következő időszak azonban ismét nehéz éveket jelentett a szakmának, hiszen a II. világháborús, az újjáépítési és a jóvátételi feladatok és kötelezettségek jelentős túlhasználatot kényszerítettek az ágazatra.
1946-ban elkészül az országos erdőleltár. Az eredmények alapján 1950-ben 20,3 százalékos erdősültséget céloztak meg, amelyet az elkövetkező húsz évben, tehát 1970-ig terveztek elérni. (Ismert, hogy ezt az értéket csak harminc évvel később, az ezredfordulóra sikerült elérnünk. - a szerk.)
Az 1950-54 közötti időszak az állandó átszervezések időszaka.
1967-ig tartott az Országos Erdészeti Főigazgatósággal jellemezhető korszak. Ezt az időszakot a szakmában a magyar erdőművelés aranykorának tartják. Ennek elsődleges magyarázata, hogy elegendő forrás állt rendelkezésre az erdőgazdálkodásban.
Erre az időszakra esnek a nagy nyártelepítések, valamint az erdei és a feketefenyvesek létrehozása.
Ezekben az években élte fénykorát az erdőn kívüli fásítás is: nagy lendülettel folyt a mezővédő erdősávok telepítése, az út- vasút és csatornafásítás.
1966-ban elkezdődött a cellulóznyarasok karrierje.
1967 az Új Gazdasági Mechanizmus bevezetésének az éve. Új kifejezésekkel ismerkedtek a szakemberek: önálló termelési egységek, nyereségorientált vállalat. A szakmában a vertikális integráció során megalakultak az EFAG-ok, az erdő és fafeldolgozó gazdaságok.
Erre az időszakra estek a termelőszövetkezeti szektorban az erdőgazdálkodási üzemág megerősödésének évei. Ezt a folyamatot erősítette, hogy megszűntek az erdőbirtokossági társulások, hozzá kellett fogni az erdőfelújításokhoz, és kapóra jött a cellulóznyarasok telepítésének jövedelmezősége. Ezekben az években a téeszerdők területe másfélszeresére nőtt.
Ezek szakigazgatását először a területileg illetékes erdőgazdaságok látták el, majd egy idő után önálló ágazatokká alakultak.
Az erdők hármas funkciójának szemléletváltozást jelentő fordulata a ’70-es években érte el a szakmai közgondolkodást. Ennek meg voltak a feltételei a forrásoldalról, hiszen a közjóléti kiadásokat a központi költségvetésből fedezték.
A ’70-es évekre hazánk vadászati nagyhatalommá vált. (Lásd Vadászati Világkiállítás Budapesten - a szerk.) Ennek az árát az erdő(gazdálkodás) fizette meg. Az előadó megállapította, hogy a vadászatban érdekeltek mindig erősebbek voltak az érdekérvényesítésben, mint az erdészek. Ez világjelenség. A vadlétszám kordában tartására tett erőfeszítések mindig időlegesnek bizonyultak.
Barátossy Gábor, az Erdészeti Hivatal nyugalmazott elnöke is az Új Gazdasági Mechanizmussal kezdte a visszatekintést, az Erdőgazdálkodás 1979-től napjainkig című előadásában.
A gazdaságirányítás módszerváltása a központi előírások csökkenését és a piac szabályozó szerepének növekedését hozta.
Az OEF viszonylagos önállóságának kihasználásával jelentős fejlesztéseket hajtottak végre az ágazatban.
Ugyanakkor a nyereségcentrikus vállalatirányítás előtérbe kerülése már-már a tartamos erdőgazdálkodást veszélyeztette.
Az előadó négy fő célt sorolt fel:
– A fakitermelés fokozása;
– Az élőfakészlet növelése, ami évi 40-45 ezer hektár új erdőtelepítést jelentett, s az első időszakban ez sikeres is volt, hiszen 48 ezer hektárt teljesítettek;
– A városok környékén fokozni kell a környezetvédelmi erdősítéseket;
– Műszaki fejlesztéssel hatékonyabbá kell tenni a fakitermelést.
Hamarosan azonban újabb – ezúttal szerencsés – átszervezés következett, amely megerősítette az erdészeti igazgatást, és ellensúlyozni tudta a túlzott fakitermelési igényeket.
Létrehozták az erdőfelügyelőségeket és a tíz erdészeti igazgatóságot.
Folytatódott az erdőtelepítés, de már csak mintegy 35 ezer hektárt fejeztek be.
Célul tűzték ki az erdőállomány nagyobb kihasználását, és mindent elkövettek az ágazat jövedelmezőségének növelése érdekében.
Az előadó elismerte, hogy ezt akkor nem látták elég világosan, de ennek ellenére szinte ösztönösen, igyekeztek fékezni a folyamatot.
1988-ban újabb reform előtt álltak, az előírások lazítására tettek javaslatot bizonyos érdekkörök. Ez a fellazítási kísérlet azonban már nem valósulhatott meg, mert a rendszerváltás elsodorta.
Az események sorában következett az rt-k megalakulása, az 1996. évi erdőtörvény elfogadása, és az erdők tulajdonviszonyában beállt alapvető változás: az állami erdőtulajdon 56 százalékra csökkent, és megjelent a magántulajdon 43 százalékos aránnyal.
Az erdők ügye Barátossy Gábor szerint azóta sem rendeződött, végleges megoldást nem sikerült elérni. A folyamatban csak javaslattevők lehettek, de reméli, hogy a status quot sikerült megőrizni 2007-ig. Akkor ugyanis megszűnt az erdészeti igazgatás önállósága.
A minisztériumi helyzetről megállapította, hogy a XIX. század végétől mindig volt a tárcánál a nevében is erdészeti ügyosztály vagy főosztály.
Érdekes tényként állapította meg, hogy a szocializmusban azért volt lehetőség bizonyos szakmai sikerek elérésére, mert csak állami erdők voltak. Ugyanakkor a nyugati országokban az erdő a családi kincsképzés eszköze.
Napjainkban a közvélemény érzékenyen reagál a az erdővel kapcsolatos döntésekre.
Ma még fontosabb az erdő több funkciójának a gyakorlati megvalósítása, és az erős korlátozás.
Az előadó figyelmeztetett a globalizáció veszélyeire is, amelynek tüneteként értelmezte az erdészeti igazgatás önállóságának megszüntetését és hatáskörének gyengítését. (Z.)