A WWF Magyarország valamint az Erdészeti és Faipari Dolgozók Szakszervezete február 1-jére fórumra invitálta az erdészeti szakembereket. A MEDOSZ Szálloda tanácstermében zajlott tanácskozás témája az állami erdők kívánatos kezelése az új társadalmi, intézményi és finanszírozási keretek között, különös tekintettel a jelen helyzetre, a lehetőségekre és a veszélyekre. Az ország erdeinek 60 százalékát kitevő erdők kezelőinek az elmúlt években növekvő társadalmi elvárásoknak kellett megfelelniük, ami az erdőkezelők és természetvédők között konfliktusokhoz vezetett. A szervezők szerint a jelenlegi keretek (jogi, intézményi, finanszírozási) nem minden esetben teszik lehetővé a modern, társadalmi elvárásoknak megfelelő, versenyképes erdőgazdálkodást. A fórum szervezői szükségesnek tartják a konstruktív párbeszéd kereteinek megalapozását, amelynek első lépése, reményeik szerint ez a február 1-i esemény lehetne.
Ormos Balázs, az Országos Erdészeti Egyesület főtitkára "Az állami erdőgazdálkodás és a természetvédelem az OEE programjában" című előadásának bevezetőjében emlékeztetett arra, hogy az erdészeti dokumentumok szinte kivétel nélkül az OEE tagok közreműködésével készültek. Hangsúlyozta, hogy a témakör vezérgondolata a fenntartható fejlődés.
Kiemelte, hogy vállalkozói állami erdőgazdálkodásról kell beszélnünk, amely „egy csónakban evez” a magán-erdőgazdálkodókkal. Az állami erdőgazdaságok szakmai érdekképviselete ki kell, hogy terjedjen a költségvetési támogatások növelésére, az erdőfenntartási járulék rendszer karbantartására.
A véleménye szerint a természetvédelemmel kapcsolatos kezelési feladatokat az állami és a magángazdálkodók végezzék. Ezzel együtt a természetközeli gazdálkodást terjesszék ki minél szélesebb körben. Mindezek megismertetése érdekében erősítsék a kommunikációs tevékenységüket.
A NEP-ben megfogalmazottakkal egyetértve leszögezte, hogy az erdei ökoszisztéma csak egységként kezelhető. A szubszidiaritás elvének gyakorlása mellett (minden döntést azon a lehető legalacsonyabb szinten kell meghozni, ahol az optimális informáltság, a döntési felelősség és a döntések hatásainak következményei a legjobban láthatók és érvényesíthetők – a szerk.), egységes, állami erdészetet kell megteremteni. Az erdőket csak így lehet kezelni, és a hasznosításnak is egy kézben kell összpontosulnia.
A természeti értékek védelmét a nem védett területeken így lehet a leghatékonyabban biztosítani.
A főtitkár kiemelte, hogy az erdő puszta létével is közérdekű célokat szolgál. Emiatt is indokolt, hogy a közszolgálati, közjóléti funkcióiból eredő többletkiadásokhoz a költségvetés járuljon hozzá. A gazdálkodók joggal igénylik a társadalmi szolgáltatások ellentételezését.
Az Európai Unióban az erdészeti ágazatot (erdészeti ipart) mintaágazatnak tekintik, és az erdészettől a nyomdaiparig egységes egészként veszik számításba. E szemlélet egyik legfontosabb alapja, hogy az erdő nagyon fontos megújuló erőforrásokat szolgálat.
Az állami erdőgazdálkodás jövőjéről szólva az előadó megállapította, hogy a szakmának nincs átfogó programja erre vonatkozóan. Az állami erdőgazdálkodás időről –időre a hatalmi konfliktusok terepe, és kevésbé a jó szakmai megoldások keresésének színtere.
Elmondta, hogy sok kritika éri az rt.-ket, ám a közcélok és a természetvédelmi követelmények tejesítéséhez megfelelő forrásokat is kell rendelni.
Ami az állami erdőgazdálkodók eredményességének megítélését illeti, leszögezte, hogy a csekély eredmény nem lehet döntő, és valahol a „+ 0” közelében kellene a követelményeket meghatározni. A források terén a lengyelországi példára hivatkozott, ahol a költségek 75 százalékát saját, míg 25 százalékát a költségvetés fedezi.
Javasolta, hogy az erdészeti szakszemélyzet fogalmát törvényben kellene rögzíteni, a melyet a külső kommunikáció (egyenruha, jelvény) is erősítene. Ennek fedezetét is közös forrásból kellene biztosítani.
Álláspontja szerint átgondolandó az erdőgazdasági társaságok és a nemzeti parkok vagyonkezelése is.
A jövőre vonatkozóan a szolgáltató erdőgazdálkodást jelölte meg célként. Ezzel összefüggésben megemlítette, hogy bizonyos esetekben éppen a nem fatermékek fontosabb szerepet tölthetnek be, mint a fa. Ezt a kommunikációval is erősíteni kell.
Ugyanakkor kellő eréllyel hangsúlyoznunk kell, hogy nemzetgazdasági érdek az újratermelhető, környezetbarát faanyag felhasználásának fokozása. Nem feledkezhetünk el arról sem, hogy az elsődleges faipar végre megtalálja a helyét a nemzetgazdaságban. Ennek a szektornak jelentős munkahelyteremtő szerepe lehet.
Más területre térve megállapította, hogy meg kell teremteni a megújuló energia erdészeti programját. Ennek egyik lehetséges fóruma az egyesület nem régen megalakult szakosztálya.
A természetvédelem és az egyesület együttműködéséről elmondta, hogy több szintű megállapodások vannak érvényben. A fórumra utalva megállapította, össze kell fognunk, hogy erősebbek legyünk.
Bodor László hozzászólásában felvetette, hogy más a helyzet az ország elmaradottabb térségeiben, a tő mellett, ahol a vasút mellett jól láthatóak a derékban levágott fatörzsek, mint a főváros környékén. Sérelmezte, hogy a védetté nyilvánításról a tulajdonos megkérdezése nélkül döntenek. Úgy nem lehet gazdálkodni, hogy a feltételeket, a terveket egyik napról a másikra megváltoztatják. Az erdészet és a természetvédelem kapcsolatát a kakukkfióka hasonlattal érzékeltette. A véleménye szerint a PR-ban azt kell kiemelni, hogy az erdészek évszázadok óta teszik a dolgukat. Felhívta a figyelmet, hogy a rossz jogszabályok megváltoztatásáért szívósan kell küzdeni.
Ormos Balázs válaszában elmondta, hogy az erdőtörvény átdolgozása folyamatban van, és a közelmúltban jött létre egy grémium, amelynek a munkájában az egyesületen kívül a FAGOSZ és a MEGOSZ is részt vesz.
Gulyás Levente, a WWF Magyarország természetvédelmi igazgatója bevezetőjében leszögezte, hogy a „civilek” nem csupán a WWF-et jelenti, és nem csak a főváros határáig terjed a figyelmük. Hangsúlyozta továbbá, hogy az állampolgároknak fontos, milyen társadalmi és természeti környezetben élnek.
Föltette a kérdést, hogy az erdőgazdaságok miért államiak, hiszen vállalkozási formában kezelik az erdőket, a társadalmi tulajdonban lévő értéket.
A közcélok fokozott figyelembe vételét hangsúlyozta, és az erdők funkcióinak sorrendjét ekként adta meg: természetvédelem, rekreáció, közjólét illetve gazdasági célok.
Álláspontja szerint a társadalom részéről, a sajtóból növekvő elvárások fogalmazódnak meg a fenti prioritások elfogadtatása érdekében.
Mindezt véleménye szerint a gyarapodó ismeretek is alátámasztják, idősoros kutatások és a természeti folyamatok egyre alaposabb megismerése.
Talán a legfontosabb szempont pedig a környezetnek az emberi szervezetre gyakorolt hatása.
Ezzel szemben megfigyelhetők a különböző veszteségek, az élővilág szegényedése és a szennyezés növekedése.
A társadalom öntudata nőtt, ma már artikulálni tudja az érdekeit. Ezek a társadalmi közösségek minden területen jelen vannak.
Az igazgató a legfontosabb lakossági szempontok között sorolta fel az élővilág szegényedésének megállítását, azt, hogy ne fogyjanak és zavartalanul látogathatók legyen az erdők, továbbá az erdőkép maradjon meg.
A biodiverzitás megőrzésén túl kiemelte a természetes folyamatok megtartását, az élővilág válaszadó képességének megőrzését. Megállapította, hogy a mai erdőgazdálkodási gyakorlat nem biztosítja a biodiverzitás megőrzését.
Az állami erdőgazdálkodást, mint környezeti szolgáltatást tételezte, amelynek költséghatékonynak kell lennie.
Az előadó is felvetette az erdőértékelés fontosságát, hogy megfelelően kiváltható legyen például a védett területek fatermő képessége. Az erdő által nyújtott javakat csoportosítva megállapította, hogy vannak az erdőnek termékei, szolgáltatásai, a használattal összefüggő értékei és passzív értékei. Ugyanakkor megállapította, hogy vannak olyan értékei, szolgáltatásai is az erdőnek, amelyek nem piacosíthatóak, többek között az oxigéntermelés, a szén-dioxid megkötés. Ezen szolgáltatásokért nem szedhető belépőjegy.
A jelenlegi gazdasági környezetben az erdőgazdaságok, amit lehet, eladnak, ugyanakkor a szolgáltatásaik egy részéért nem fizet a társadalom. A környezeti szolgáltatások finanszírozásának formáját is meg találni. Erre elméleti példaként említette, hogy egy-egy vízgyűjtő terület védelmét a vízhasznosítók finanszírozzák. Az erdőkép megőrzését a turizmusból élők fedezzék.
Az erdőgazdálkodás szervezeti felépítéséről elmondta, hogy értékelvű szolgáltató, kezelő és megőrző szervezet legyen. Nem a forma, a keret a döntő, hanem az értékalapú gazdálkodás biztosítása.
Megállapította, hogy a nemzeti parkok és az erdőkezelők együttműködésén még sokat kellene javítani. Álláspontja szerint a társadalmi szervezetek e téren sokat segíthetnek.
Hasonlóan fontos célnak tekinti a szolgáltatások és a finanszírozás egyensúlyának megteremtését.
A „fogyasztókhoz” való közeledés érdekében, pedig meg kell teremteni a kétirányú kommunikáció feltételeit, és azokra a kérdésekre kell választ adni, amiket a társadalom feltesz. Ezt a fórumot is a megoldások közös keresése kezdetének tekinti.
Klemencsics András hozzászólásában örömének adott hangot az elhangzottakkal kapcsolatban, és elmondta, a hónap végén kezdődik New Yorkban az ENSZ Erdőfóruma, ahol többek között éppen arról tárgyalnak, hogy az erdők szolgáltatásai milyen arányt képviselnek. Ezt minden országnak magának kell meghatároznia a változó társadalmi igények figyelembe vételével. Jelenleg azt tekinthetjük társadalmi igénynek, amit hajlandó finanszírozni.
Gulyás Levente szerint fel kell mérni azt is, amiért ma még nem kell fizetni, hiszen az OECD-nek vannak erre alkalmas módszerei.
Karakai Tamás (Palocsa Egyesület) hozzászólásában megjegyezte, hogy az erdőgazdálkodás gazdasági szerepe jelentéktelen, azt nem vitatja senki, hogy erdő kell, az élőhelyeket fenn kell tartani, ellenben meg kell változtatni a nem megfelelő pénzügyi játékszabályokat.
Barkóczi István szerint a civil szervezetek nem ismerik kellően a mai erdőgazdaságokat, melyek alkalmasak a biológiai sokféleség megőrzésére. Ugyanakkor önkritikusan megállapította, hogy az ágazati és vállalati PR mélyponton van. A kölcsönös kommunikáció is hibás, elbeszélnek egymás mellett. A vezérigazgató, megragadva az alkalmat, a dolgok tisztázása érdekében meghívta a WWF Magyarország szakembereit a Sefag Zrt-hez.
Mőcsényi Miklós a FAGOSZ főtitkára, hozzászólásában utalva az ágazat támogatásának szűkös voltára, számokkal alátámasztva érzékeltette az agrárbüdzsé aránytalanságait. Egyrészt az agrárium soha nem tapasztalt magas támogatását, ugyanakkor az erdészet forrásainak folyamatos csökkenését, alulfinanszírozottságát. Feltette a kérdést, vajon a WWF tudna-e segíteni a fenti aránytalanságok kiegyenlítésében.
S. Nagy László az idősebb korosztály nevében szólt, aki mindkét oldalon – az erdőgazdálkodásban és a természetvédelemben is – dolgozott huzamos ideig. Kritikát fogalmazott meg mindkét irányban: a természetvédők ne állítsanak teljesíthetetlen követelményeket, az erdőgazdálkodók, pedig jobban figyeljenek a munkájuk színvonalának emelésére. Hangsúlyozta, hogy az állam kötelessége az erdők génvagyonának megőrzése.
Bejczy Péter arra hívta fel a figyelmet, hogy a szombathelyi FALCO a növekvő energia célú fafelhasználás miatt milliárdos beruházást függesztett fel.
E sorok írója egy kommunikációs gondra hívta fel a figyelmet. Egyrészt az erdők fogyása minduntalan elhangzik, így a közvéleményben is az a képzet él, hogy csökken hazánkban az erdőterület, holott éppen az ellenkezője a vitathatatlan tény.
Gulyás Levente válaszában a közös kommunikációs célok megfogalmazását említette, miként a magán-erdőgazdálkodókkal is közösen léptek föl a támogatások megszerezése érdekében.
Lett Béla, a NYME professzora beszámolt a Regionális Egyetemi Tudásközpont megalapításáról, és reményét fejezte ki, hogy a regionális fejlesztési programokba az erdő prioritásként kerülhet be.
Herczeg Miklós főtitkár azzal zárta be a fórum plenáris ülését, hogy létrejött a WWF és a szakszervezet között egy szakértői csoport, többek között a PR-munka egyeztetésére. Megemlítette, hogy bár voltak a konferenciának ellenzői, reméli, hogy 2006. februárját a kéznyújtás időpontjaként őrzi meg a szakma története.
Z. Z.