Úgy van! Ez az igazság! – hasított egy érces hang az ózdi fórum egyik előadásába a hallgatóság hátsó soraiból. Az ismerős hang irányába néztem. Ne sápadj! – villant fel emlékezetemben Medve Alfonz oly sokat hallott szállóigéje.
Visszamosolygott a nyolcvanas éveit taposó, de még ma is délceg domaházi parasztpolgár.
A vállalkozó gazda, Gulyás Gyula és Gulyás János kiváló dokumentumfilmesek több alkotásának is szereplője, főszereplője volt. (Ne sápadj! (1981); MIT-MTV; 116 perc, Medve Alfonz domaházi parasztpolgár mindennapjai, koncepciós perétől magángazdaságának felvirágoztatásáig. Nívódíj, 1983.)
Az alkotók Domaházát, a kis Borsod megyei határszéli falut mutatták be 1978–1979-ben. Vetnek, aratnak, disznót ölnek, birkát nyúznak, szénát hordanak, fejszével és motorfűrésszel fát vágnak. Ahogy illik egy észak-magyarországi hegyvidéki faluban: a földművelés és állattartás mellett az erdőre is járnak dolgozni. A földművelésből soha nem tudtak megélni.
A tehetséges magángazda, Medve Alfonz már huszonöt évvel ezelőtt is évi 150 000 Ft nyereség után fizetett adót. Miközben a téesz veszteséges volt. Meg is választották elnöknek. Medve Alfonz téeszelnökként, a tagsággal egyetértésben a kiegészítő termelési ágakat fejlesztette, új részesművelési rendszert vezetett be, amiért még állami elismerést is kapott. De nyilván irigyei is voltak, s egy pénzügyi vizsgálat véget vetett karrierjének, börtönbe juttatták. Ekkor fogalmazta meg szállóigéjét: Ne sápadj!
Az egyik filmben láthattunk alig-alig működő fatelepet, és a zárszámadás után a vadászházban mulató vendégeket. Gulyásék filmjüket Szabó Zoltán emlékének ajánlották, ám a főcímből ezt a feliratot a cenzúra levétette.
Akkor még működött az Ózdi Vasmű és a Páva-kör Domaházán.
Medve Alfonz a miniszter miatt jött el most Ózdra, mert hírét vette, hogy ott lesz. Meg akarta mondani neki, hogy tarthatatlan a helyzet az erdőkben. Néhány évvel ezelőtt Torgyánnak is megmondta a véleményét.
Nem sápadt akkor sem.
Az Egererdő Zrt japán terepjárója ellentmondást nem tűrően falja a meredek út métereit, mi pedig markoljuk a gépkocsi belső terében adódó kapaszkodókat. Grédics Szilárd erdészetvezető biztos mozdulatokkal manőverez a havas terepen, miközben gyakorlott idegenvezetőként avat be bennünket – egy rádiós kolléganőt, egy havi szaklap szerkesztőjét és e sorok íróját – Ózd és környéke társadalom- és kultúrtörténetébe. Az előadás illusztrációja maga a látvány. Farkaslyuk a bánya miatt, annakidején országosan ismert településnek számított. Az egykori bányászépületek elhagyatottan, lepusztultan, szinte szégyenlősen bújnak meg a völgyekben. Tisztes szegénység, jókora házőrzőkkel. A lakókra ráfér a mindennapi Jó szerencsét! Az évtizedekkel ezelőtt még jó állapotú útról a havat letolták, de a helyi járat nem hinném, hogy megtiszteli az itt lakókat. Ehhez képest Sopron-Görbehalom bányásztelepe luxuslakásokból áll. Két bányabezárás, két világ. Valahol, a hegy gyomrában pedig ott eszi a rozsda az egykor milliókat érő szénkombájnokat.
Aztán feltűnik az első páciens. Abroncs nélküli kerekekből eszkábált kocsin egy ölnyi nedves, hullott gally. A fekete rakományt szemmel láthatóan nem eladásra gyűjtötte a fiatalember. A zöld terepjáró láttán kellően megilletődik, de a rádió mikrofonja számára meglepően értelmesen sorolja érveit és életét. Egykor ő is bányász volt. Ma, senki. Munkanélküli. De már látja a fényt az alagút végén, számítástechnikai tanfolyamra jár. Bizakodik, és tüzelőért jár az erdőre.
Ahogy haladunk följebb, egyre nyilvánvalóbb jeleit láthatjuk a pusztításnak. Térdmagasságban elvágott fák csonkjai, köztük vékonyabb „hagyásfák”. Az aprajával úgy látszik, nem bajlódtak. A teljes domboldalt eltakarították, de nem nagyon precízkedtek, sok felhasadt csonkot hagytak maguk után. A 20-30 cm-es tuskókból arra következtetünk, hogy „nagyüzemi” méretekben folyhatott a vágás, hiszen akkora rönköket nem lehet kézikocsin vagy háton elszállítani.
A szomszédos völgyet sűrűn beépítették, részben betonpanelokból összeállított földszintes házakkal, részben szedett-vedett anyagokból összetákolt építményekkel. Az áramot szemmel láthatóan lopják, girbe-gurba légvezetékek húzódnak a villanyoszlopoktól a házakig. A telefonfülkében ott a kagyló, vajon hívhatnánk-e segítséget rajta keresztül? A házak ablakaiból és az udvarokról kíváncsi szemekkel vizslatnak bennünket, úgy néznek ránk, mintha Mars-lakók lennénk. Ez a város érdes része, errefelé fehér ember nem nagyon jár. A házsorból kilóg néhány feltűnő színűre festett, proccos palota, egyik-másikról még az oroszlánok sem hiányoznak. Némelyik udvarban több autó is szorong, nyugati márkájúak, máshol meg lerobbant Skodák egymás mellett. Az egyik az átalakított szállítójármű, a másik az alkatrész – magyarázza idegenvezetőnk. És majd minden portán farakás. „Kuglifa”, ahogy a szakzsargonban hívják a feldarabolt tűzifát. A szállítóra vár a rakomány.
Ahogy emlegettük, meg is jelenik a szállító, egy korszerű kisteherautó, sofőr és „kocsikísérő”. Az erdészetvezető régi ismerősei. Két napja keveredett velük afférba. Nem tudták hitelt érdemlően igazolni a szállítmányukat képező fa eredetét. Bekanyarodnak az egyik ház kocsibejárójába, mi pedig elálljuk az utat kifelé. A riporternő élesre állított mikrofonnal már veszi is a szitokáradatot, fenyegetést. Az asszonyok szolgáltatják egy oktávval feljebb a kísérőzenét. Egyre forróbb a hangulat, a környező házakból mind többen gyűlnek körénk. Grédics Szilárd határozott föllépése leszereli a magukról megfeledkezett hangoskodókat, de mivel rakomány nincs, legföljebb a platót borító faforgács a bűnjel, tovább megyünk. Még a szomszéd völgybe is áthallatszik a méltatlankodók átkozódása. 
Az egykori szocialista iparváros másik szeglete úgy néz ki, mintha atomcsapás érte volna. Igazi katasztrófa sújtotta terület. Pedig korábban tisztes tisztviselő negyed volt. A domb aljában ásítanak az elhagyott vermek, funkció nélküli vasbeton felkiáltójelek merednek az égnek, sár és kilátástalanság. Az egyik udvarban szorgos ifjak fűrészelik a fát. Nem nagyon örülnek a fényképezőgépnek.
Õk valószínűleg nem járnak plázákba. Õk erdőjárók.
Zétényi Zoltán